Életében csak egyetlen képét tudta eladni a meg nem értett géniusz Van Gogh

2020. július 29. 16:59 Múlt-kor

„A szomorúság örökké tart.” Sokak szerint ezekkel a szavakkal búcsúzott az árnyékvilágból 1890. július 29-én a hányatott életű festő, a posztimpresszionizmus egyik kiemelkedő alakja, Vincent van Gogh, miután két nappal korábban egy búzamezőn bóklászva mellkason lőtte magát egy pisztollyal. A Van Gogh-ról szóló monográfiák öngyilkosságot emlegetnek, de egyesek szerint nem zárható ki az sem, hogy a festőt meggyilkolták.

Korábban

A festőzseni nem művészi pályára készült. A hollandiai Groot Zunderben egy protestáns lelkipásztor legidősebb fiaként 1853-ban született Vincent van Gogh 16 évesen félbehagyta tanulmányait, majd az egyik nagybátyja segítségének köszönhetően műkereskedői állást kapott, amelynek folytán megismerhette Európa több nagyvárosát, így Párizst, Londont és Hágát is.

1877-ben teológiai tanulmányokba kezdett Amszterdamban. Két évvel később már misszionáriusként tevékenykedett; belga szénbányászok gyermekeit tanította írni és olvasni, és kivette a részét a betegápolásból is. Ebben az időben fordult a festészet felé, és miután hazatért Hollandiába 1880-ban, eldöntötte, hogy lelkészi karrierjét feladva kizárólag a festészetnek szenteli magát.

Festői karrierjét öccse, Theo egyengette, aki sikeres műkereskedőként műtermet is szerzett bátyjának, és mindent megtett azért, hogy képeit, amelyek senkinek sem kellettek, értékesítse. Korai munkái komorak voltak. A Krumplievők című műve fáradt, elgyötört parasztokat ábrázolt, és nagyon távol állt az abban a korban megszokott fősodortól, amelyben a föld népe idealizáltan, boldogan és egyszerűen jelent meg a vásznon. Hága kivetette magából a meg nem értett művészt.

Theo anyagi segítsége nélkül Vincent van Gogh, mint festő valószínűleg éhen halt volna, de a két testvér között erős bizalmi viszony alakult ki, és 1886-tól együtt béreltek lakást Párizsban. A francia fővárosban Van Gogh megtalálta a színeket, és ekkor fedezte fel magának a japán ukijo-e fametszeteket is.

A komor színvilág végleg a múlté lett, amit jól reprezentált Tanguy apóról készült portréja, amely egy csodálatos, harmóniába rendeződő színkavalkádként varázsolja el a nézőt. Ebben az időben Van Gogh olyan művészekkel ismerkedett meg, mint Camille Pissarro, Toulouse-Lautrec, és Paul Gauguin. Az utóbbival viharos barátságba keveredett, amelyre ráment Van Gogh bal füle.

A holland művész nem sokáig maradt a francia fővárosban. Arles-ba, Provence-ba költözött, újabb inspirációkért, no meg azért, mert vidéken az élet sokkal olcsóbb volt. Nagy szenvedéllyel dolgozott; Dél-Franciaország színei teljesen a hatalmukba kerítették, ekkor készült a Napraforgók című műve is.

A munka és a tömérdek ihlet ellenére Van Gogh magányos volt, és hogy enyhítse az elszigeteltség okozta depressziót, meggyőzte barátját, Gaugint, hogy látogassa meg Arles-ban. Gaugin érkezése újabb lökést adott a művésznek, ami olyan festmények megszületését segítette elő, mint a Vincent háza Arles-ban, vagy a Virágzó fák.

A két művész azonban csak rövid ideig tudott együtt élni és dolgozni. 1888 decemberében szakmai vita támadt közöttük azon, hogy vajon egy festőnek realista képeket kell-e készítenie kinn a szabadban, vagy inkább egy stúdióban, a fantáziájára támaszkodva alkosson. A két festő olyan hevesen összekülönbözött, hogy Gauguin feldúltan hagyta ott barátját, aki a felgyülemlett feszültségét úgy vezette le, hogy borotvájával lenyisszantotta bal fülének alsó részét.

A festőnek ezután még arra is volt ereje, hogy levágott fülét egy papírba tekerje, majd felkeresse kedvenc prostituáltját Arles-ban. „Gondosan őrizd meg”- ezzel a szavakkal adta át Van Gogh szebb napokat látott testrészét a Rachel nevű örömlánynak. Gauguin az eset után többé nem tért vissza holland barátjához, akit menthetetlenül hatalmába kerített a depresszió.

Van Gogh-ot – aki nem vetette meg a „zöld tündérnek” hívott magas, 45-74 százalék közötti alkoholtartalommal rendelkező, gyógynövényekből készült párlatot, az abszintot – hallucinációk gyötörték és epilepsziás rohamok is gyakran rá-rá törtek. A festő szanatóriumba került, de betegségéből nem tudott felgyógyulni.

Borzasztó mentális állapota elől a munkába menekült. Bár a színek még mindig élénkek voltak vásznain, a sötétebb tónusok vészjóslóvá váltak, legendás aranysárgája pedig borzasztó nyugtalanságot sugárzott. Az 1890-ben, nem sokkal halála előtt készült Hollók a gabonaföld felett című festménye a művész zaklatott lelkének tökéletes lenyomatát adta.

Van Gogh nem tudta legyőzni démonait, és egy festői szépségű település Auvers-sur-Oise-hoz közeli búzamezőn, 1890. július 27-én mellkason lőtte magát. A pisztolygolyók olyan súlyosan megsebezték, hogy szíve két nappal később megállt.

Van Gogh halálát illetően máig az öngyilkosság a hivatalosan elfogadott verzió, amelyet két Pulitzer-díjas amerikai író igyekezett megcáfolni közel tíz éve íródott könyvükben, mondván, hogy a holland festőt két tinédzser korú fiú lőtte le, akik elmeháborodottnak vélték a művészt.

A sors iróniája, hogy Van Gogh életében csak egyetlen egy képét tudták értékesíteni, mégpedig a Vörös szőlőskertek Arles-ban címűt, amelyet egy belga hölgy, bizonyos Anna Boch vásárolt meg 400 belga frankért 1890-ben. A képet 16 évvel később a műgyűjtő nő már 10 ezer frankért adhatta el.

A múlt században Van Gogh művészete jelentősen felértékelődött, képei csillagászati áron keltek és kelnek el mind a mai napig. 2014-ben a Csendélet, váza margarétákkal és pipacsokkal című festményéért 61,8 millió dollárt adtak. A szomorúság úgy tűnik, talán nem tart örökké.