Egy kutyából is lehetett vérszomjas farkas a 18. századi Angliában

2019. január 25. 15:51 Múlt-kor

Korábban

Mi micsoda?

Londonban William Gough a Hunter által írt tanulmány állításait – a kutyák, farkasok és sakálok kapcsolatát – hirdetésként használta fel. 1789-ben kihirdette, hogy „a híres farkasszuka negyedszer is ellett”, és hogy ő a bizonyítéka annak, hogy a farkas „az eredeti (…) az agártól a masztiffig, mindennemű mopszig és ölebig.” Csupán a Brookes és Gough farkasai által világra hozott utódok száma alapján ítélve is igen szép számmal lehettek farkas-kutya hibridek Londonban és másutt.

Az emberek eme állatokhoz való viszonyulása változatos volt. Anglia lakóinak többsége soha életében nem láthatott valódi farkast, legfeljebb menazsériában. Mivel a mindennapokban nem találkoztak velük, az emberek fantáziáját igencsak meg tudták ragadni. 1774. május 11-én a „Daily Advertiser” című napilap egy hirdetést közölt, amely egy „nagy, durva Kutya, a Farkas fajtából” eltűnését jelentette a Drury Lane-ről néhány nappal korábban. A Wolf (Farkas) névre hallgató kutyáért öt shilling jutalmat ajánlottak fel, az esetleges fogva tartóját pedig feljelentéssel fenyegette a hirdetés.

Hogy ez az állat kutya, hibrid, vagy farkas volt, esetleg a farkaskutyának nevezett konkrét kutyafajtára utaltak így, nem tisztázott, de vélhetően nem is volt fontos: a farkasnak legendás státusza volt Angliában, és ez igen jól magyarázza azt, hogy Lupát és társait miért tartották farkasoknak. Valósággal bármilyen, farkasszerű tulajdonságokkal bíró kutyát farkasnak hívtak: Lupa nagynénjét, azaz Hunter farkas-kutya hibridjét az 1770-es évek elején pánikoló emberek agyondobálták kövekkel az utcán, mert veszettnek hitték. Az angol vidéken a haszonállatokra támadó kóbor kutyákat szintén „farkasnak” mondták.

Igazi vadont már ekkor sem látott emberemlékezet óta senki az országban. A középkortól kezdve egyre intenzívebb tájgazdálkodás és óriási mértékű erdőirtások eredményeképpen sehol a vidéken nem éltek már se farkasok, se medvék, és még a szarvasok és őzek száma is meredeken lecsökkent. A nagy birtokok – mint amilyen a Wilton House is volt – eddigre áttértek a korábban népszerű geometrikus kialakítású kertekről a „természetesített” parkokra, amelyek valójában igen szigorúan igazgatva voltak. Ténylegesen vad vidékkel egyáltalán nem találkozhatott a legtöbb ember, emiatt pedig széles körben meglehetős félelmet váltott ki az emberi irányítás nélküli világ képe.

E törvény nélküli, veszélyes világot talán a farkas jelképezte leginkább: a már említett Buffon grófja „Természettörténet: Általános és részletes” című művében „az egész társadalom ellenségeként” írta le a farkast, és számos esetről számol be, amelyben hős francia emberek győznek le ordas farkasokat, amelyek nyájaikat, családjaikat, vagy mindkettőt fel akarták falni. A 18. századi Angliában a hírlapok gyakran tartalmaztak történeteket Franciaországból, amelyekben óriási farkasok gyilkoltak le nagyszámú juhot és juhászt. Ritkábban háziasított farkasokról is írtak, melyek végül gazdáikra támadtak. Farkas-kutyát birtokolni olyan volt, mint egy rég letűnt vadon felett irányítást nyerni.

Az olyan állatok, mint Lupa, kinézetük, viselkedésük, és részben vad származásuk miatt nem voltak igazából kutyák – de farkasok sem. A kutyát oly régen háziasította az ember, hogy vad megfelelője egyszerre volt csodálatra méltó és félelmetes, megtestesítve minden félelmet, amelyet az emberek magukban hordoztak a világuk határán túl húzódó vadonról. A 18. századi Angliában a farkas valóságos fogalom volt, olyannyira, hogy egy átlagos kutyának elég volt bármilyen hozzá való kötődés – viselkedés, kinézet, név –, hogy máris befogandó és tanulmányozandó, vagy félnivaló és legyilkolandó lényként tekintsenek rá. Lupa egy kísérlet eredménye volt, akit aztán egy úri birtokon tartottak haláláig, amikor pedig még síremléket is kapott: a kultúra és a természet kereszteződését jelképezte, e két dolgot pedig a kor új rendje mindennél jobban igyekezett különválasztani.

előző oldal 3 / 3