Dráma több felvonásban: mi vezetett a történelmi magyar vereséghez Muhinál?

2021. április 11. 10:28 Múlt-kor

A 780 évvel ezelőtti, 1241. április 11-12-i muhi ütközet Mohácshoz hasonlóan szintén nemzeti gyásznap. Az egy évig tartó mongol pusztítás során a magyar népesség közel egynegyede odaveszett, a földek elnéptelenedtek, a királyság a megszűnés közelébe került. Mégis sikerült – külső támogatás nélkül – újjáépíteni az országot, így a muhi csata nemcsak a magyarság tragédiájaként, hanem az újrakezdés lehetőségeként is élhet emlékezetünkben.

Korábban

Baljós előjelek

Dzsingisz kán halálával a történelem valaha volt egyik legnagyobb birodalmát hagyta örökségül utódai számára. A Kaszpi-tengertől egészen a Japán-tengerig húzódó terület ugyan a kán halála után már nehezen volt központilag irányítható, a mongolok katonai szempontból még így is súlyos fenyegetést jelentettek a nyugati világra. A magyar történetírók a mongolokat tévesen tatároknak nevezték – így maradt ránk a tatárjárás kifejezés –, ez a megnevezés valójában csak a türk nyelvű, a mongoloknak behódolt népcsoportot jelöli, akik segédhaderőként szintén részt vettek a mongolok hadjárataiban.

A nyugat felé terjeszkedő Arany Horda – amely a Mongol Birodalom Európához közelebb eső területeit uralta – ambiciózus terveiről maga Julianus barát számolt be 1237-ben, második útjáról készült jelentésében: „Többen mint biztos dolgot beszélik, és a szuszdali fejedelem megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen győzhetnék le és keríthetnék hatalmukba a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy tovább nyomulnának, és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területet.”

A mongolokról érkező híradások eleinte nem voltak kellően fenyegetőek a Magyar Királyság számára, amiben közrejátszhatott IV. Béla ingatag belpolitikai helyzete is. Az 1235-ben trónra lépett uralkodó szembeszállt II. András örökségével, és igyekezett újra megszilárdítani a királyi hatalmat: elsődlegesen az eladományozott birtokok visszavételével keltett elégedetlenséget a főurak körében.

Az addig sem népszerű Béla 1239-ben – az éppen a mongolok elől menekülő – kunok befogadásával tovább szította az ellentétet az addigra már megosztott magyar alattvalók között. Ezt a lépést nem csak a magyarok, hanem az időközben egyre határozottabban nyugat felé forduló mongolok is ellenezték, ahogy ez szintén kiderül Julianus barát jelentéséből: „Megtudtam ezen felül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban laksz, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”

1240-re már Kijev is elesett, és egyre vészjóslóbb hírek érkeztek a mongol előrenyomulásról, így IV. Béla lépéskényszerbe került. Az akkor már Batu kán vezette mongolokat kivágott tölgyfákból épített határtorlaszokkal akarta megállítani – vagy legalább lassítani –, de 1241. március 12-én a mongol hadak elsöpörték Tomaj Dénes nádor csapatait. IV. Bélának cselekednie kellett, így Pestre rendelte az ország összes fegyveresét, beleértve a kunokat is. Hiába ígért neki támogatást II. Frigyes osztrák herceg, ő végül kihátrált az ügy mögül, így nyugatról semmilyen támogatás nem érkezett a mongolok megfékezésére.

A közhangulat időközben a kunok ellen fordult: vezérüket, Kötönyt felkoncolták, így az országon végigdúlva kivonultak Bulgária irányába. IV. Bélának bármilyen külső segítség nélkül kellett szembenéznie a közeledő mongol hadakkal.

következő oldal 1 / 3