Nagy-Britannia és Franciaország is elvesztette nagyhatalmi státuszát a szuezi válság után

2024. október 29. 09:50 MTI

68 éve, 1956. október 29-én robbant ki a hidegháború egyik legnagyobb krízise, a szuezi válság néven ismert nemzetközi fegyveres konfliktus, a második arab-izraeli háború. Az esemény elterelte a világ és a sajtó figyelmét a párhuzamosan zajló magyar forradalomról.

A Királyi Haditengerészet heliktopterei akcióban.

Korábban

A 19. században megépített Szuezi-csatorna óriási stratégiai jelentőséggel bírt, hiszen lehetővé tette, hogy a fontos távol-keleti kikötőket az afrikai kontinens és a Jóreménység-foka megkerülése nélkül érjék el.

Még fontosabb volt már ebben az időben is a fekete arany, vagyis a Közel-Kelet olajkincse, aminek szállítása szintén a csatornán keresztül történt. A csatorna működését felügyelő részvénytársaság jelentős része francia kisbefektetők és a brit állam kezében volt, de Egyiptom is rendelkezett tulajdoni hányaddal.

Egyiptomban 1952-ben megdöntötték a királyságot, a hatalomra jutott Nagib tábornok, majd Gamal Abdel Nasszer ezredes külpolitikájában az arabok egyesítése vált az egyik legfontosabb elemmé.

A hazájában népszerű Nasszer elnök végső célja az arabok egyesítése volt

Kairó anyagilag és propagandájában is támogatta a környező arab államok, így például Algéria függetlenségi harcát, ami igen érzékenyen érintette a nagyhatalmi státuszához ragaszkodó Nagy-Britanniát és Franciaországot.

Nasszernek mégis sikerült kikényszerítenie Churchill brit kormányfővel egy megállapodást, amelynek értelmében a brit katonai erők 1956-ra elhagyták a csatorna-övezetet.

Egyiptom az első arab-izraeli háború kudarcaiból okulva jelentős hadifejlesztésbe kezdett, és olyan grandiózus terveket vetett fel, mint az asszuáni gát felépítése. Hogy nagyszabású terveinek megvalósításához anyagi forrásokat szerezzen, Nasszer az Egyesült Államokhoz és a Világbankhoz fordult.

Az Egyesült Államok az egyiptomi gyapottól tartó déli államok lobbija és az izraeli érdekérvényesítés következtében elutasította az ekkor már a Szovjetunióhoz is közeledő Egyiptom kérését, miként a Világbank is nemet mondott.

Nasszer válaszul 1956 júliusában bejelentette az Egyetemes Szuezi Csatorna Társaság államosítását, hogy a csatorna forgalmából származó jövedelmek révén finanszírozhassa terveit. Egyiptomban ekkor már jelentős számú szovjet katonai tanácsadó tartózkodott, és szovjet hadfelszerelés is érkezett a fáraók országába.

A jelentős anyagi és presztízsveszteséget szenvedett Nagy-Britanniában és Franciaországban a két ország hadvezetése hozzálátott az ellenlépés megtervezéséhez, amelynek a Muskétás fedőnevet adták.

A két egykori nagyhatalomhoz a stratégiai helyzetén területszerzéssel és egy újabb háborúval javítani igyekvő Izrael is csatlakozott, az így formálódó „földközi-tengeri antant” október 23-án a franciaországi Sévres-ben tartott titkos találkozót.

A megbeszélésen november 7-ét jelölték ki a támadás időpontjául, a harcok azonban az izraeli légierő támadásával már október 29-én megkezdődtek. A védekezésre kényszerülő egyiptomi csapatoknak sikerült megnehezíteniük az izraeli hadsereg dolgát, a több frontról meginduló támadást azonban már nem tudták feltartóztatni és fokozatos hátrálásra kényszerültek.

November 2-án az izraeli hadsereg 15 kilométerre megközelítette a csatornát, egy nap múlva a teljes Gázai övezetet ellenőrzésük alá vonták. Az angol és a francia csapatok október 31-én kapcsolódtak be a harcokba, Kairót és a csatorna-övezet kezdték el bombázni.

A Biztonsági Tanács tűzszüneti felhívása süket fülekre talált. Izrael gyakorlatilag teljesíthetetlen feltételeket szabott Egyiptom számára, amelynek nem volt más lehetősége, mint visszautasítani az ultimátumokat. November 5-én összehangolt szövetséges támadásra került sor, brit erők szálltak partra Port Szaídnál és Port Fuádnál.

Összehangolt támadás és lángokban álló tartályok Port Szaídnál

A katonai sikert azonban már nem tudták kiaknázni, a november 7-re tervezett újabb támadás pedig elmaradt. A kormányok az ENSZ újabb tűzszüneti felhívásának elfogadására kényszerültek, november 6-án éjfélkor tűzszünet lépett életbe.

A világszervezetben a két szuperhatalom érdekei kivételesen egybeestek: Washington az addigi brit és francia vezető szerepet akarta átvenni a gyarmati világban, Moszkva pedig közel-keleti befolyásának erősítésére törekedett.

A tűzszüneti megállapodás betartására hét zászlóaljból álló békefenntartó erőt jelöltek ki, Izrael a nemzetközi nyomás következtében kivonult a Sínai-félszigetről, 1956 decemberéig pedig az angol és a brit csapatok is elhagyták a csatorna-övezetet. (A béketeremtésért tett erőfeszítéseiért Lester B. Pearson kanadai külügyminisztert Nobel-békedíjjal tüntették ki.)

Izraeli ejtőernyősök bevetésen (Kép forrása: Wikimedia Commons / אברהם ורד / IDF Spokesperson's Unit / CC BY-SA 3.0)

A hidegháborús sakkjátszma végén Anglia és Franciaország végleg elvesztette nagyhatalmi státuszát, a térségben keletkezett vákuumot a Szovjetunió töltötte be.

A konfliktus másik háttérszereplője, az éppen választási évben járó Egyesült Államok és Eisenhower elnök nagy nyomást gyakorolt a brit-francia politikai vezetésre, aminek következménye nem csak a konfliktus lezárása volt.

A szuezi válság következtében távozott Anthony Eden brit kormányfő, Franciaországban pedig felgyorsult a belpolitikai válság, amely 1958-ban a Negyedik Köztársaság bukásával ért véget.

Emlékirataiban Eisenhower később úgy fogalmazott, hogy legnagyobb külpolitikai baklövését akkor követte el, amikor meggyengítette két európai szövetségesét, Nasszerből pedig egy olyan elnököt kreált, aki képes volt irányítani az egész arab világot.

A konfliktusból győztesként a Szovjetunió került ki, amely egy ősz alatt két konfliktust is számára kedvezően oldott meg - a szuezi válság elterelte a világ figyelmét az éppen akkor zajló magyar forradalomról és szabadságharcról.

A Szuezi-csatorna végül továbbra is nemzetközi használatban maradt, bár a hajózás csak 1957 áprilisában indulhatott el újra, miután kiemelték az elsüllyedt hajókat.