72 napig vártak segítségre az „andoki csoda” túlélői 

A lezuhant repülő roncsai

Montevideóból Santiagóba

Roberto Canessa és Nando Parrado az uruguayi légierő 571-es különjáratának utasai voltak 43 másik emberrel együtt. A járat 1972. október 13-án indult Montevideóból a chilei Santiago felé. A 45 utas közül 17-en, köztük Canessa és Parrado is a montevideói Old Christians sportklub rögbicsapatának tagjai voltak, akik egy santiagói csapattal készültek játszani. Az utasok többi része főként a játékosok családtagjaiból és barátaiból állt. Egyikőjük sem tudhatta, hogy hamarosan 72 napot fognak fagypont alatti hőmérsékletben eltölteni, és egymás húsából lakmározni.

A zuhanás

Canessa ismerte fel elsőként a veszélyt, amikor a Planchón-Peteroa vulkáni övezetben repülve látta, hogy „a látótávolság csaknem nulla volt, és a pilótáknak a műszerekre hagyatkozva kellett repülniük.” A tapasztalatlan másodpilóta azonban félreolvasta a műszereket, és úgy gondolta, már a célállomás közelében vannak, így csökkenteni kezdte a magasságot. Az alacsony látótávolság miatt túl későn vették észre, hogy egy hegynek repülnek neki. A becsapódással a repülőgép mindkét szárnya és farokrésze leszakadt, és többen azonnal életüket vesztették. A túlélők téli ruha nélkül maradtak az Andok csúcsai között, csaknem 3600 méter magasságban, a határ argentin oldalán. A két vulkáni hegycsúcs közötti névtelen gleccsert, amelyen ragadtak, később elnevezték Glaciar de las Lágrimasnak, azaz a Könnyek Gleccserének.

Eleinte a hideg volt a legnagyobb és legsürgetőbb gondjuk. Legtöbbjük legmelegebb ruhája a melegítője volt, így gyakran addig dideregtek, míg izmaik be nem görcsöltek. A részben épségben maradt repülőgéptörzs azonban ahhoz éppen elég védelmet nyújtott, hogy a legrosszabb szélfúvástól megvédje őket.

A hideg után a szomjúság volt a következő probléma. Az emberi test ilyen magasságokban kétszer olyan gyorsan dehidratálódik, mint tengerszintnél, ráadásul ezt sokan észre sem veszik magukon. A csapat egyik találékony tagja a géptörzs egyik alumíniumdarabjából készíteni tudott egy tálat, amelyben napkollektorok segítségével meg tudták olvasztani a jeget.

Harmadik, egyre kevésbé megoldható problémájuk az éhség volt. Ahogy teltek a napok, a félelem és a sokk által elnyomott étvágy lassan mindenkinél visszatért. Rendkívül kevés élelmük volt az eleinte több mint 30 emberre: összesen nyolc tábla csokoládé, egy konzervdoboznyi kagyló, három apró befőttesüvegnyi lekvár, egy konzervdoboznyi mandula, néhány datolya, cukorka, és szárított szilva, valamint több üveg bor. Ezt a keveset apró adagokra osztották – Parrado például egyetlen csokoládéval borított földimogyorót evett három nap folyamán.

A gleccseren nem volt növényzet, sem állatok. Az élelem egy hét alatt elfogyott, és a túlélők megpróbálkoztak a repülőgép üléseit borító bőr, és az ezt kitömő pamut elfogyasztásával. Ettől azonban csak rosszabbul lettek. Ahogy egyre éhesebbé váltak, Parrado azon kapta magát, hogy étvággyal nézi egy sérült fiú véres lábát. Bármennyire is próbálta elnyomni magában a számára erkölcsileg visszataszító gondolatot, ahogy később elmondta, „olyasmi történt, amit nem tudtam letagadni: emberi húsra néztem, és azonnal élelemként ismertem fel.”

Mindenki ugyanarra gondol

A túlélők eleinte szégyellték beismerni hasonló gondolataikat egymásnak. Ahogyan azonban egyre csak telt az idő, mindannyian tudták, előbb-utóbb dönteniük kell a túlélés érdekében. Parrado egy másik túlélővel folytatott beszélgetés során hozta fel a témát – arról beszéltek, túlságosan le vannak gyengülve ahhoz, hogy lemásszanak a hegyről. Parrado erre így szólt: „Van itt bőven ennivaló, de csak húsként szabad rá gondolni.” Beszélgetőpartnere erre azt válaszolta: „Isten irgalmazzon nekünk – ugyanezen gondolkoztam én is.”

Miután rájöttek, hogy a borzasztó cselekedet elkerülhetetlen, az összes túlélő egymás kezét fogva egyezséget kötött, melyben engedélyt adtak a többieknek arra, hogy haláluk esetén táplálkozzanak testükből. Ezután kóstolták meg első alkalommal a fagyott emberhúst – elsőként a pilótát és a másodpilótát kezdték el megenni, mivel őket nem ismerték. Parrado visszaemlékezett: „Nem éreztem bűntudatot vagy szégyent. Azt tettem, amit a túléléshez muszáj volt megtennem.”

A túlélők ezen a ponton már elfogadták, hogy nem jön értük mentőexpedíció. Ezt az első kannibál cselekedet másnapján, a tizenegyedik napon tranzisztoros rádiójukon keresztül is hallották – mind az uruguayi, mind a chilei hatóságok lefújták a keresést. Úgy gondolták, lehetetlen, hogy valaki élelem és menedék nélkül ilyen hosszú ideig túléljen az Andokban, a tavaszi olvadással remélték, hogy előkerülnek a holttestek.

1. Montevideóból Santiagóba
2. Útkeresés

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tavasz
Múlt-kor magazin 2017

• Nők a fronton – megjelent a Múlt-kor tavaszi száma
• Hét híres ember, aki nyomtalanul eltűnt
• Szinyei Merse Pál: Majális
• Szacsal, Nopcsa-kastély
• Önkéntes munkaszolgálat Magyarországon 1935–1944
• A Közel-Kelet amazonjai 
• Cornelia, a Gracchusok anyja
• Az első magyar értelmi fogyatékosokat nevelő intézet története
• Trujillo, a Dominikai Köztársaság diktátora