Egyházi pályáról indulva kötött ki az irodalomnál a francia mesemondó, La Fontaine

La Fontaine egy 1820 körüli ábrázoláson

Champagne tartományban, Château-Thierry településen látta meg a napvilágot jómódú hivatalnokcsaládban. 1641-ben, szülei óhajának engedve Párizsba ment egy papi iskolába, de hamar rájött, hogy a szerzetesi élet nem neki való, és másfél évvel később elhagyta az intézményt. Ekkor jogi tanulmányokba fogott, és 1649-ben diplomát is szerzett.

Még egyetemi évei alatt feleségül vette az akkor 14 és fél éves Marie Héricart-t, aki csinos hozományt vitt a házasságba, így anyagi gondjaik nem voltak. 1653-ban megszületett egyetlen gyermekük, Charles, ám néhány évvel később, 1658-ban elváltak.

La Fontaine 1652-ben megörökölte apja hivatalát, „a vizek és erdők felügyelője” lett. Amikor azonban csak ideje engedte, Párizsba utazott, ahol társaságokban forgott, kapcsolatokat épített ki. 1657-től támogatói közé tartozott a gazdag pénzügyminiszter Nicolas Fouquet, neki ajánlotta egyik legszebb költeményét, az Elégia a vaux-i nimfákhoz című művét.

La Fontaine Fouquet kegyvesztettsége után is hű maradt támogatójához, ezzel azonban sikerült kivívnia XIV. Lajos és az új pénzügyminiszter, Colbert haragját, amely soha nem is enyhült meg a költő felé.

1672-ben szülőhelyét és hivatalát is elhagyva végleg Párizsba költözött, ahol már csak az irodalomnak szentelte életét. 1673-tól Madame de la Sablière házában élt, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt.

A tücsök és a hangya meséje az emberek világáról is szólt (Milo Winter és Gustave Doré ábrázolásai)

Az asszony halála után az Hervard házaspár vette pártfogásába a költőt, aki a társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében is. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette. 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották.

A különc, ám mégis népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban. Életművének csúcsát meséi jelentik, amelyek 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A mesék tartalmát nem ő találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből. Miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal.

Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, olyan rájuk jellemző vonásokkal, amelyekből emberi tulajdonságok rajzolódnak ki, és többnyire az emberi gyarlóságok bírálata olvasható ki belőlük.

Állítólagos lustasága ellenére igen termékeny szerző volt, írt alkalmi verseket, drámát és prózai műveket is, például az olvasmányos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a frivol és erotikus Sólyom, illetve A szerelmes kurtizán című elbeszéléseket. Magyarra már a 18. századtól ültették át meséit, a 20. században pedig Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította az általuk is szeretett és nagyra becsült költő műveit.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Múlt-kor magazin 2018. különszám

• Hitler és a nők 
• Tamáska Mária az "Öreg" árnyékában
• Magyar deportáltak felszabadulása és hazatérése
• Petőfi halála és a túlélés költői
• Kádár János és az ő Piroskája
• A Nagy Háború osztrák–magyar tábori bordélyai
• Vágy és vezeklés
• Rákosi Mátyás 15 évig tartó „gyógykezelése”
• Az elveszett csejtei "Vérgrófnő"