Szégyen vagy érdem?

Talán közülünk azok, akik ’56-os forradalmunk leverése után emigrálni kényszerültünk, és a fejleményeket főként a nyugati sajtóban követtük, világosabban, markánsabban láthattuk át, mérhettük fel a magyar kormány és más hatalmat gyakorló szervek szerepét a proletárdiktatúra felszámolásában, mint azok, akik nem élték át annak legborzasztóbb, reménytelenebb éveit Sztálin halála előtt, és csak azt az atyáskodó rendszert ismerték meg – leküzdendő diktatúraként –, amelyben felnevelkedtek az 1980-as években. Ők csak ez ellen lázadhattak fel. Könnyen elképzelhető, hogy az itt élő idősebbek közül sem észlelte-tudatosította mindenki a hetvenes évekkel kezdődő, szinte folyamatos változásokat – túl az anyagiakon. Mint ahogy a szülő sem figyel fel gyermeke növekedésére, csak az évente látogatóba érkező nagynéni csapja össze a kezét: „mekkorát nőtt ez a fiú!” Mint ahogy én is ámulattal csaptam össze a kezem, valahányszor hazajöttem: „mennyit haladt ez az ország egy-két év alatt”. Előbb-utóbb mindenkinek észlelnie kellett a diktatúra fellazulását, de visszatekintve az 1980-as évekre, most csak a „borzalmait” látják. Felháborodva ítélik el az ügynökök és besúgók, a beépített „téglák” rendszerét – mintha ez az „elvtársak” találmánya lett volna. Azzal rémisztgetnek, hogy a nyugati országok ellenünk fordulnak, ha nem vetjük ki magunk közül, nem fosztjuk meg alkotmányos jogaiktól azokat, akik pozíciójuk révén vagy emberi gyengeségből vállaltak ilyen szerepet. Pedig minden országban vannak titkosszolgálatok, kémelhárító szervezetek – manapság már magánvállalkozóként is! – amelyek nem működhetnek besúgók, beépített emberek nélkül. Amikor 1957 első napjaiban New Yorkba érkeztem, az első, szememet felnyitó és talán legnagyobb sokk az volt, amikor a számunkra, fiatal szabadságharcosok számára szervezett orientációs programban az egyik előadótól a McCarthy-bizottság „kihallgatásairól”, zsarolási módszereiről, informátorairól hallottunk. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy mindaz, amit alaptalan kommunista propagandának tartottam, tényleg megtörtént. Ezreket félemlítettek meg, százak vesztették el állásukat, kiváló színészek, híres művészek kerültek feketelistára, ha nem voltak hajlandók információkat szolgáltatni kollégáikról, barátaikról. Pontosabban ellenük. Ha nem voltak hajlandók – sokszor hamis, kikényszerített – tanúvallomásukkal tönkretenni őket. És folyt a zsarolás minden szinten. Egyetlen elnök sem merte leváltani J. Edgar Hoovert – aki 48 éven át, a haláláig volt az FBI igazgatója és tejhatalmú ura –, mert titkos ügynökeivel és besúgórendszerével még elnökjelölt korukban kompromittáló dossziékat állíttatott össze róluk. Lehet, hogy parlamentáris demokráciákban még nehezebb korlátot szabni a belső hírszerző szervezetek tevékenységének, mint egy tejhatalmú diktatúrában, ahol talán legalább a diktátor nem zsarolható. Persze az amerikai titkosszolgálatok sem álltak meg az ország határainál, jelen voltak – és gondolom: vannak – minden országban. És ha a CIA megvesztegetéssel, zsarolással nem ért célt, bérgyilkosok segítségével támogatott kegyetlen diktatúrákat, különös előszeretettel Dél-Amerikában, helyi főnökeit tanácsadóként építve be azok titkosszolgálataiba – éppúgy, mint itt a KGB. Leginkább a világhatalomra törő kommunizmus fenyegető veszélyével igazolta Washington a legdurvább titkosszolgálati módszerek bevetését is – mint ahogy az amerikai imperializmusra vonatkozó doktrínával igazolta Moszkva saját – és csatlósaira kényszerített – kegyetlen módszereit. De vajon csak a két, egymással szemben álló világhatalom kényszerült kémkedni saját polgárai után is? És vajon csak a hidegháború idején? Egyáltalán nem. Minden kormány feladatának tartja, hogy tudja, miként gondolkoznak, vélekednek, mire vágynak-készülnek polgárai. A közvélemény-kutatás intézményesítése előtt erről csak fülesek, pénzelt besúgók, beépített ügynökök útján gyűjthettek értesüléseket. Jól tudott, hogy Franciaországban a házmesterek alkották a civil társadalmat figyelő, besúgó, a rendőrséget mindenről tájékoztató rendszer gerincét. Na jó, házmesterek. De hogyan lehet miniszterelnök az, aki valaha aktív tagja volt egy titkosszolgálatnak, még akkor is, ha annak legelitebb osztályán – az Angliában például legnagyobb tiszteletnek örvendő kémelhárításban – vállalt szerepet? Az idősebb George Bush, akit 1980-ban választottak meg az USA elnökének – és az amerikai elnök nemcsak a mi miniszterelnökünk, hanem a köztársasági elnökünknek is megfelelő tisztet visel – 1976-ban lett a CIA igazgatója. Habár mindig tagadta, hogy annak előtte valaha is a CIA titkos kötelékébe tartozott, nem valószínű, hogy a kongresszus elfogadta volna jelölését a CIA igazgatói posztjára, ha nem feltételezhették, hogy szolgált valamilyen titkos beosztásban ebben az intézményben. És valószínűleg el sem fogadta volna ezt a megbízatást, ha nem lett volna személyes titkosszolgálati tapasztalata. Sokan feltételezik, hogy George Busht még egyetemista korában szervezték be, és a titkosszolgálat részére dolgozott 1961-től, amikor állítólag Zapata nevű vállalatának – többnyire könnyen elérhető vagy éppen elérhetetlen helyeken lévő – olajkútjait látogatta. Érdekes módon szintén Zapata volt a fedőneve a CIA szervezte kubai invázió előkészítésének. Annak a bizonyos inváziónak, amely a „Disznó-öbölben” (Bay of Pigs) olyan keserves kudarcot vallott, és amelyhez más szálak is fűzték. De a Kennedy-gyilkosság kivizsgálása során véletlenül nyilvánosságra hozott irat kivételével erről soha semmi bizonyíték nem került napvilágra. Ez azonban nem bizonyít semmit, mert a titkosügynökök kiléte és munkássága szigorúan védett. Leleplezésüket keményen büntetik minden biztonságát féltő országban. Ha nem lenne ugyanis biztos, hogy életre szóló felfedhetetlenséget nyernek a kémelhárítók és hírszerzők, aligha vállalkozna bárki is ilyen veszélyes feladatra. De térjünk vissza az első felvetéshez: akik nevetségesnek tartják, hogy Magyarországon bárki is kijátszhatta, félrevezethette Moszkva embereit, mit gondolnak, miként jöhetett létre hazánkban a rendszer átalakulása – a szovjet rendszer összeomlása előtt? A puding próbája az evés. Tudjuk, hogy a sztálini típusú magyar elnyomó rendszer fokozatoson alakította át magát, mielőtt szabad választásokra került sor – és az addig hatalmon lévő párt és kormány minden tiltakozás nélkül viszszavonult, kivonult a hatalomból. Nem hiszem, hogy volt példa arra a világtörténelemben, hogy egy teljhatalmú rendszer így reformálja meg önmagát, majd átadja a hatalmat ellenzékének. Ez nem „csak úgy véletlenül” esett meg. Ezt emberek tették. Mégpedig ama rendszer hatalmon lévő emberei. Hihetetlenül bátor emberek. Példás magyar emberek, akik a haza jövőjét fontosabbnak tartották saját érdekeiknél, majd elfogadták a szavazók többségének döntését. Tehát előrevetítetten elfogadták egy majdani demokrácia eljárási jogát. Akik nevetségesnek tartják, hogy itt bárki bármit tehetett is Moszkva akarata ellenére, avagy hátráltathatta a KGB hírszerzését – akár napokkal, akár a sokszor bizonyára mindent jelentő órákkal –, egyben tagadják és megtagadják hazafiaink szerepét szabadságunk, függetlenségünk elnyerésében, a vasfüggöny áttörésében, Moszkva uralmának megtörésében. És azt a benyomást keltik a Nyugat – és saját fiataljaink – szemében, tudatában, hogy ami változás történt itt a hetvenes és nyolcvanas években, azt tehát éppenséggel Moszkva hozta létre, netán saját jószántából. Vagyis Moszkva számolta fel mindazt, amit ránk kényszerített. Amerikában ezt másként látták. Újságcikkek beszámolói a pesti nők egyre színesebb, nyugatiasabb ruháiról annak idején – míg Moszkvában és sok csatlósa országában-városában még mindig az egyöntetű szürkeség uralkodott! – nem a divatoldalakon jelentek meg. Mind gyakrabban emlegették a magyar lelemény, érvényesülési képesség szójárássá vált jelképét – a forgóajtót. „A magyart könnyen felismered: ő az, aki mögötted lép be a forgóajtóba, de előtted lép ki abból...” Az amerikai közvéleménynek persze nem volt nehéz elfogadnia, hogy az apró Magyarországnak sikerült kijátszania a hatalmas orosz medvét – hiszen Walt Disney rajzfilmjeiben, amelyeken az amerikaiak felnőttek, a kisegér mindig kijátssza a gyakran bóbiskoló macskát... Nyugati barátaink – és talán valahai keleti ellenfeleink közül is sokan – elismerik, milyen fontos szerepet játszottunk a majdhogy kölcsönös végzetünkhöz vezető kelet–nyugati feszültség oldásában. A vasfüggöny, a szögesdrót kerítés átvágásában, Európa kettéosztottságának megszüntetésében. A berlini fal megkerülésében, meg- és ledönthető jelképpé változtatásában. Mélyen sértik Magyarország érdekeit, gátat vetnek érdemeink elismerésének az európai közösségben azok, akik Moszkva „rendíthetetlen” hatalmának megtörésében játszott szerepünk kiemelése helyett rövidlátó, nagyon is önös politikai érdekből világgá kürtölik alaptalan hitüket, hogy a hetvenes-nyolcvanas években hazánkban senki sem tehetett, és így nem is tett semmit Moszkva tudta és beleegyezése nélkül. Nem tett semmit a diktatúra és intézményeinek felszámolása, függetlenségünk elnyerése érdekében. Alaptalan, mondom, mert a puding próbája nem is a megkóstolásában, az elfogyasztásában rejlik – hiszen az éhesnek végső soron az elsózott puding is ehető –, hanem az élvezetében! Márpedig mindannyian élvezzük annak gyümölcsét, amit a rendszerátalakító kormányzat tett a nyolcvanas években. Igen, ebben az esetben talán titkosszolgálataink védelménél is fontosabb, hogy megtudjuk: kik tettek a legtöbbet, kik vállalták a legnagyobb kockázatokat a hetvenes és nyolcvanas években – hadd nyerhessék el azt az elismerést, amellyel mi és a szabad világ tartozik nekik. Mert mindaz, ami történt, nem lehetett véletlen események sorozata. Bátor magyar hazafiak tették, amit tehettek – gyakran úgy, tán rá is játszva, mintha csak ellenállhatatlan nyomásnak engednének. „Ki kell engednünk egy kis gőzt, hogy elkerüljünk még egy robbanást” jelszóval egyik szelepet a másik után nyitották meg. Míg végül a diktatúra gőzhengeréből kifogyott a gőz... Persze igaz: voltak – újra különösen a 1980-as évek végén – ifjak, s nem anynyira ifjak, akik a gőzhenger elé léptek, hogy útját állják. Az ő bátorságukat is el kell ismernünk. Igazi bátorság volt az övék is, mert nem ismerve a valódi sárkányt – a nyolcvanas évek kaméleonját vélték-nézték annak. Talán el sem tudják képzelni, hogy az egykori sztálini gépezet – amely leigázott minket – milyen könyörtelen könnyedséggel tiporta volna el akkoriban őket is, minden bátorságuk ellenére. Annak állandó szajkózása, hogy a rendszerváltás még nem történt meg, szintén csak nemzetközi megítélésünket és nemzeti önérzetünket károsíthatja, csorbíthatja. A külső nyomást is érvényesítő, a kedvező körülményeket is kiaknázó, belülről vezérelt rendszerátalakulás két évtizede után látványos rendszerváltás nem volt várható. Sőt nézetem szerint csakis már a békésen elért eredmények visszafordítását jelenthette volna. Lelkük mélyén vajon mire vágynak hát azok, akik négy szabad választás után még mindig rendszerváltásról álmodoznak? Hiszen egy demokratikus rendszer leváltásán csakis a diktatúra visszahozását érthetjük. Lehetnek olyanok, akik legalábbis tudat alatt szívesebben vállalnának vezető szerepet valamiféle diktatúrában. A türelmetleneknek, a céljaikat mindenáron gyorsan elérni akaróknak, akik tudni vélik, mi a jó mindenki számára, mindig is vonzó volt a diktatúra. Vagy legalábbis a bólogató demokrácia. Netán a józan szót túlharsogó, a vesztükbe is hozsannázva rohanó tömegek hódolata. Nem abból lesz a mindenre képes diktátor, aki rosszat akar népének. Hanem abból, aki szentül hiszi, hogy ő talált rá, csakis ő, az egyedül helyes útra, az egyetlen éltető forrásra. És nem veszi emberszámba azt, aki nem azon akar haladni, aki nem kér annak vízéből. Joggal, és nagy áldozatok árán kiérdemelt nemzetközi megbecsülésünket semmiképp sem segítjük elő önmarcangolással, vádaskodással, annak kiemelésével, hogy nézetünk szerint ki mit hibázott a rendszerátalakítás nagy körültekintést, óvatosságot követelő éveiben. Ennek az országnak nagyon veszélyes ideológiai, politikai aknamezőkön kellett átjutnia függetlensége elnyeréséhez. A reformereknek, akik az országot ki akarták szabadítani az orosz medve szorításából, nemcsak a KGB, és gyakran a nyugati hírszerzés embereit kellett kijátszaniuk, hanem – minden bizonnyal – magas tisztségeket viselő, hajthatatlan, dogmatikus kollégáikat is. Ez avatatlan szemmel nézve gyakran érthetetlen, szükségtelen vagy éppen hazafiatlan manőverezésnek, olykor esztelen tétovázásnak, bizonytalanságnak tűnhetett. Nem kétséges: törvénytelen eszközökhöz is kellett folyamodni a kormányzaton, a hatalmon belüli reformátoroknak is. Olyan módszerekhez, amelyek „normális körülmények között” erkölcsileg elfogadhatatlanok lennének. Hamis vádakhoz, példának okáért. 1980-ban nyilvánvalóan nem lehetett valakit azzal a váddal eltávolítani egy csúcsszervből, minisztériumból, hogy az illető idő előtt a KGB-hez juttathat információkat – akkor, amikor minden nap számított. Azokat tehát, akik a belsőbb körökben veszélyeztették a továbbhaladást, csakis hamis vádakkal lehetett eltávolítani. A kémelhárítás világszerte ilyen eszközöket használ még ott is, ahol nem ellenséges környezetben működik. Hiszen valaki eltávolítása igazi okának megnevezése majd mindig betekintést engedhet a rendszer működésébe. Ha fel akarjuk tárni, hogy miként történt meg az, amit a legsötétebb diktatúra éveiben csak remélni mertünk, fel kell készülnünk arra is, hogy sok mocskos ügyletre, esetre, szerepre is fény derül. Nem hiszem, hogy azok között, akik érdemlegesen cselekedtek a rendszer átalakulásért, majd függetlenségünkért, találnánk akár egyetlen embert, aki minden körülmények között mindig igazat mondott, mondhatott, mindig tiszteletben tartotta-tarthatta az akkori törvényeket, és soha nem lépte át a – normális körülmények között – átléphetetlennek tartott erkölcsi határokat. Kétségtelen: sok minden történhetett, ami elítélendő – de ha azt nézzük, hogy honnan hová jutottunk el a szovjet hadsereg kivonulásához vezető másfél évtized alatt, akkor úgy kell tekintenünk ezekre az évekre, mint történelmünk egyik legdicsőbb, mindenképpen a legnagyobb nemzetközi elismerést kiérdemlő korszakára. Ha emelt fővel akarunk „belépni Európába”, és el akarjuk nyerni kiérdemelt jussunkat – tisztáznunk kell a hetvenes, és főleg a nyolcvanas évek történelmi szerepét, és az elért eredményekhez mérten kell értékelnünk azokat. Most szabadok vagyunk, Nyugat és Kelet felé egyaránt nyitottak, nincsenek ellenségeink, hanem tagjai vagyunk egy erős, demokratikus védelmi rendszernek – ki hitte volna ezt ötven évvel ezelőtt?! –, tehát nincs kitől félnünk. Csak önmagunktól. Lehet, hogy a zsarolás, a válogatott dokumentumok kiszivárogtatásával kirobbantható politikai botrányok elkerülésére szükség van minden – mai állami érdeket nem keresztező – információ, például a III/III-as ügynöklisták felfedésére. Mondom: lehet. Így azonban csak azzal a feltétellel zárhatjuk le a múltat, – és nyithatunk meg egy békésebb, az előttünk és nem a mögöttünk álló problémák megoldására összpontosító jövőt – ha összekötjük nemcsak a törvénybe iktatott, hanem társadalmi, közvéleménybeli amnesztiával. Ennek elfogadtatásában természetesen az egyházak feltétlen megbocsátásra képes segítségére is számítanunk kell. Talán azonban a legfontosabb: elvetni minden szankciót, amely bármely csoporthoz tartozó személyek közéletből való automatikus kizárását célozza. Gondolom, az ilyen visszaható erejű és a kollektív bűnösség elvén alapuló törvény mindenképpen alkotmányellenes lenne, de főként olyan precedenst teremtene, amely lehetővé tenné bármely kormány számára azok kizárását a közéletből, akik együttműködtek bármely előző kormánnyal, annak tikosszolgálataival. Márpedig most, a terrorizmus korában a titkosszolgálatok minden bizonnyal egyre fontosabb szerepet játszanak majd. Ha csak nem következik be még egy olyan csoda – mielőtt a nemzetközi terrorizmus eléri Közép-Európát –, mint volt a hidegháború véget érte, amelyben hazánk oly csodálatraméltó szerepet játszott az 1980-as években.