A világpolitika átrendeződése

Olyannyira megrázóak voltak azok a képek, amelyeket a föld lakosságának többségéhez rövidesen a New -Yorkot és Washingtont ért terrortámadás után eljutottak, hogy magától értetődőnek tűnt, hogy mindaz, amit a világról tudtunk, mindazok a cselekmények, amelyek eddig racionálisnak tűntek, elvesztették jelentőségüket és valami teljesen új kezdődött. Valóban azóta is folyik a vita arról, hogy egy új korszak kezdődött-e és ha igen, melyek ennek a sajátosságai? Megváltozott-e a nemzetközi környezet? Megváltoztak-e a nemzetközi kapcsolatok egyes szereplőinek céljai, módosultak-e lehetőségeik és ugyanakkora maradt, csökkent vagy növekedett-e súlyuk? Mindezek a fejlemények gyakorolnak-e hatást Közép-Európára és a Kárpát-medencére? Vagyis mindenképpen elkerülhetetlen, hogy ne csak feltegyük a kérdést, hanem válaszoljunk is arra, vajon át kell-e értékelnünk tudásunkat, ismereteinket a nemzetközi politikáról? A szeptember 11-i terrortámadás után háborús helyzet alakult ki. Nem kétséges, az a tény, hogy az Egyesült Államok magát háborúban állónak nyilvánította, ez akkor is háborús állapotot jelent, ha a hagyományoktól eltérően az ellenség nem feltétlenül rendelkezik területtel, kormánnyal és az államiságnak az ismert sajátosságaival. Bárt hozzá kell tenni, hogy ez csak részben állja meg a helyét, hiszen igaz, hogy ellenségként a terrorizmust jelölte meg az Egyesült Államok, ám nyomban a terrorizmus támogatásával azonosított egy országot, Afganisztánt, és jelezte, hogy a terrorizmus támogatásával még közel egy tucat ország szintén vádolható. Ha pedig háború van, akkor ez az adott körülmények között minden túlzás nélkül újabb világháborúnak is tekinthető, hiszen ebbe a háborúba valamilyen formában a föld országainak, legalábbis, gazdaságilag, katonailag és politikailag számottevő országainak, a többsége részt vesz. Formálisan is részt vesznek a NATO tagországai, és az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseihez a második világháború óta első ízben az országok olyan széles köre csatlakozott, amelyek teljesen eltérőek földrajzi elhelyezkedésük, súlyuk és hagyományaik szerint. Ez a háborús koalíció magába foglalja Oroszországot, a volt szovjet közép-ázsiai országokat, az arab és iszlám országok tekintélyes részét, de valamilyen formában Japánt, Kínát és más országokat is. A kérdés az, hogy a háborús koalíció létezése hosszú távon változtat-e a kialakult nemzetközi viszonyokon? Felfogásuk szerint igen sok változás csak rövid távú, ami azt jelenti, hogy a háború hónapjaira vagy éveire terjed ki, mások azonban, és ezek az igazán figyelemre méltóak, hosszú távú átalakulásokhoz vezethetnek a nemzetközi politikai viszonyokban. Az alábbiakban a világpolitika meghatározó erőivel kapcsolatos néhány hosszabb távra, azaz 10-15 évre szóló előrejelzést kívánunk megfogalmazni: 1. A világpolitika hagyományos állami erői közül továbbra is az Egyesült Államok igényli a kitüntető figyelmet, hiszen ez azaz állam, amely, csakúgy mint az elmúlt évtizedben, az un. bipoláris rendszer felbomlása után, rendelkezik egyedül valamennyi nagyhatalom összes fontos attribútumával, vagyis olyan óriási gazdasági potenciállal, politikai intézményrendszerrel és védelmi képességekkel, amelyek globális szerepvállalást tesznek lehetővé. Az összes nagyhatalom közül egyedül az Egyesült Államok képes bármely más erőcentrummal való tartós és szerves kapcsolatok kiépítésére. Egyedül az Egyesült Államok képes saját maga eldönteni, hogy az államok milyen szövetségének kíván tagja lenni. A szeptember 11-e utáni napok és hetek azonnal az Egyesült Államok hegemón szerepét demonstrálták, ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok egyedül nem mindenható. Az Egyesült Államok, ahogyan ezt egy jó szemű szakértő megfogalmazta, nem cowboy módjára lépett fel, hanem, ellenállva az azonnali megtorlást követelő nem csekély nyomásának, egy széles koalíciót kívánt kialakítani. A széles koalícióba természetesen elsősorban a NATO szövetségeseket vonta be, ezzel a NATO számára egy újabb terep nyilt , ezen kívűl határozott lépéseket tett arra, hogy világosan elválassza egymástól a terrorizmust és az iszlámot, a terrorizmust és a függetlenségért demokráciáért és egyetemes célokért küzdő csoportoknak a tevékenységét. Ezen kívül figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok azonnal lényeges lépéseket tett az Egyesült Nemzetek Szervezetének régóta várt megerősítésére és felértékelésére. Sok megfigyelő úgy véli, hogy az Egyesült Államokban kibontakozó és azonnal másutt is jelentkező gazdasági visszaesés, amely már a recesszió szakaszához közeledik, szintén a szeptember 11-i terrortámadásnak a következménye. Ez semmiképpen nem állja meg a helyét, először is a recesszió különböző jelenségei hamarabb kezdődtek, mint ahogyan a terrortámadás bekövetkezett, másrészről itt a gazdaság olyan ciklikus változásairól, egyben egy új technológiai korszakra való áttérésről van szó, amely nyilvánvalóan befolyásolni fogja a jövő fejlődésének trendjeit, de dezek nem köthetők össze a tragikus eseményekkel. Nem kerülheti el a figyelmünket azonban az, hogy a recesszió kérdésében az amerikai kormány álláspontjára legnagyobb hatást gyakorló National Bureau of Economic Research szerint „a támadás mélyítette el a gazdaság zsugorodását és fontos tényező lehet abban, hogy a gazdaság lelassulását recesszióvá változtassa.” Mindenesetre szükséges megjegyezni azt, hogy a terrortámadások semmiféle módon nem rengették meg az Egyesült Államok gazdaságát, nem tették tönkre tudományos kutatói kapacitását, a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolták a katonai irányító és tervező központok tevékenységét. Ilyen értelemben tehát a terrorizmusnak a hatása az Egyesült Államokra nem elsősorban gazdasági, hanem politikai és emocionális, ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatás ne lenne hosszú távú. A hosszú távú hatásokhoz nyilvánvalóan hozzátartozik az, hogy a jövőben egy sokkal óvatosabb, ha úgy tetszik, bizalmatlanabb amerikai adminisztráció működésével lehet számolni.Többen úgy látják, hogy a terrortámadások legfontosabb hatása abban áll, hogy az Egyesült Államok sebezhetővé vált. Valóban a gyarmati korszak óta az amerikai szárazföldet nem érte támadás. A sebezhetőség azonban nem új keletű: a szovjetekkel való nukleáris egyensúly hosszú évei alatt a pusztító csapások lehetősége fennáll. Ami új, az az, hogy most tudatosodott a társadalom egészében egy olyan fenyegetés, amelynek elhárítása teljesen új politikai és katonai reagálásokat igényel. A világ többi része számára bizonyos: az Egyesült Államokban minimálisra csökkent a nemzetközi ügyektől való távolmaradás gondolatának, azaz a valaha oly népszerű izolácionizmusnak a támogatottsága. Az USA megnövekedő globális szerepvállalása várható. Az amerikai biztonságpolitikában fordulat kezdődik, a védelem egész eddigi koncepciójának átgondolása, a biztonságpolitikai kihívások eddigi sorrendjének átalakítása. Ennek mélyreható következményei lesznek a NATO stratégiájára, csakúgy mint az egyes országok amerikai megítélésére. 2. Nemcsak a földrajzi közelségünk, hanem a jövő világgazdaságában és világpolitikájában játszott szerepe miatt is különleges figyelmet fordítunk a feltételezésünk szerint, hosszú távon az eddigieknél nagyobb szerepet vállaló Németországra. Németországnak az egyesítés utáni felértékelődése egy hosszú távú folyamat, Németország volt és marad az európai integráció motorja, Németország súlya a mi térségünkben azaz Közép-és Kelet-Európában a gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokban már ma is meghatározó. Németország nélkül sem az Európai Unió, sem az Uniónak a legfontosabb térségeket érintő politikája nem fogalmazható meg. Ami új jelenség, az elsősorban bizonyos biztonságpolitikai döntésekkel kapcsolatos Látható az a határozott törekvés, hogy Németország gazdasági, demográfiai és történeti súlyának megfelelően aktívabb szerepet tudjon játszani a nagy világpolitikai kérdések alakításában. Ehhez pedig nyilvánvalóan szükséges átértékelni Németország katonai szerepvállalásának megnövekedését is. A New-York és Washington elleni terrortámadások felgyorsították ezt a folyamatot, illetve lehetőséget adtak arra, hogy Németország nagyhatalomként tudjon viselkedni. Ennek konkrét megnyilvánulása az, hogy Németország, első ízben a második világháború óta csapatokat küld a NATO közvetlen térségén kívülre nevezetesen Afganisztánba. A megfigyelőket az elmúlt hetekben elsősorban a német csapatok Afganisztánba küldésének belpolitikai vonatkozásai izgatták. Valóban az a tény, hogy Schröder kancellár összekötötte a német harcoló egységek kiküldését a kormány iránti bizalom kérdésével, óriási vihart kavart, és valóban egy pillanatig úgy látszott, hogy a német kormánynak a túlélése került veszélybe. Az alaposabb elemzés azonban nem szabad, hogy arra összpontosítson, hogy a beterjesztett javaslat csak két fős többséget kapott, ugyanis ez nem azt jelentette, hogy a német politikai erők a nagyobb németországi katonai szerepvállalás kérdésében ilyen megosztottak. Itt ugyanis arról van szó, hogy a szociáldemokrata kormánynak támogatói közül is a pacifisták szembenállásával kellett találkozni, azon kívűl, hogy az ellenzék, amely egyébként teljes egészében a csapatok kiküldésével egyetértett, a kormánynak a megbuktatására törekedve szavazott ellene. Vagyis, ami a külvilág számára lényeges a német politikai osztály, a német társadalom egészének támogatásával olyan úton indul meg, amely Némegország egyértelmű súlynövekedéséhez vezet. Ez pedig, úgy tűnik, az egyik legfontosabb bennünket érintő hosszú távú irányzat. 3. A politikai elemzőket talán a legjobban Oroszország felértékelődésére utaló jegyek lepték meg. Az a tény, hogy Oroszország szerves részévé vált az Afganisztán ellen viselt háborúnak, nagymértékben változtatott azon a pária helyzeten, amelybe Oroszország a Szovjetunió felbomlása után került. Oroszország mindig rejtély volt a külvilág számára, ahogyan már a második világháborút jóval megelőző időkben is az elemzők szokták idézni, Oroszország sohasem olyan erős, mint ahogy egyesek tartanak tőle, de sohasem olyan gyenge, hogy le lehessen becsülni. Oroszország ugyan már nem szuperhatalom, Oroszország elvesztette területének, népességének jelentős részét és rendkívül súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küzd, ezzel együtt óriási területe, természeti és emberi erőforrásai, fegyveres erőinek tapasztalatai és fejlődési potenciálja, sok egyéb tényező mellett, arra utal, hogy Oroszország a jövőben lényegesen nagyobb szerepet játszhat. Az orosz vezetés helyesen felismerte a saját szempontjából kedvező lélektani pillanatot, hogy lényegesen megnövelje mozgásterét. Erre az adott alkalmat, hogy az Egyesült Államokat ért terrortámadás következtében Washington és szövetségesei minden eddiginél nagyobb nyitottságot és megértést mutattak Moszkva törekvései iránt. Tony Blair Oroszországgal kapcsolatos javaslatai, majd ezt követően George Robertsonnak, a NATO főtitkárnak moszkvai látogatása, amely teljes egészében élvezte George Bush támogatását is, nagyon lényeges áttörést mutat az orosz-amerikai kapcsolatokban. Az a tény, hogy a NATO Oroszországnak egyenlő státuszt ajánlott fel a szövetség 19 tagjával és tudomásul vette azt, hogy Oroszországnak a legfontosabb stratégiai kérdésekben közvetlenül beleszólása lehet, vagyis azt, hogy egy létrehozandó Észak-atlanti Együttműködési Tanácsban Oroszország szerves részét képezi a napi politikaalkotásnak és vitáknak, azt jelenti, hogy Oroszországnak a világpolitika fő központjaiba történő bevonása történhet meg. Hogy ez hosszútávon Oroszország teljes jogú NATO tagságával jár-e formailag, vagy nem, azt természetesen egyelőre nehéz felmérni, ennek azonban nincs is különösebb jelentősége. Most ér véget Oroszországnak a világtól való távol maradása és most fejeződött be egyértelműen az a szakasz, amelyben az atlanti világ, igaz eddig is lanyhuló figyelemmel, Oroszországot tekintette legfontosabb potenciális ellenségének. Nemcsak arról van szó, hogy Oroszországnak vétó joga lenne igen fontos NATO döntésekben, hanem arról is, hogy lebomlanak a lélektani elválasztó falak Oroszország és a demokratikus világ között. A Blair javaslatok egyébként határozottan arra utalnak, hogy Oroszországot bevonnák nemcsak a terrorizmus elleni stratégiák kialakításába és végrehajtásába, hanem békefenntartásba és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásába is. Ilyen körülmények között a NATO-bővítés kérdései teljesen új megvilágitásba kerülnek. Ma még nem lehet tudni azt, hogy ez azzal a következménnyel jár-e, hogy az atlanti hatalmak lemondanak az Oroszország érdekszférájába tartozónak érzett országok NATO-felvételéről, vagy pedig ellenkezőleg, éppen Oroszország nem támaszt többé akadályt ezen országok NATO-tagságával szemben. Mindenesetre új fejlemény az, hogy Oroszország sikerrel tudta az eddig elég jelentős nyugati szimpátiát élvező csecseneket egyértelműen terroristának feltüntetni. Néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy Oroszország előtt különböző opciók léteztek. Az egyik az, hogy Oroszország visszatérhet az önelszigetelés politikájához, ami megfelel nemcsak a kommunista időszak gyakorlatának, hanem fontos elemei a régebbi orosz külpolitikában is megmutatkoztak, a másik az, hogy Oroszország törekedhet egy alternatív hatalmi csoportosulás létrehozására az atlanti világgal szemben, a harmadik viszont az, hogy éppen az atlanti világgal épít ki partneri kapcsolatokat. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy, a kellő pillanatot kihasználva, mind Washington és szövetségesei, mind pedig Oroszország a világ számára legmegnyugtatóbb harmadik opciót fogadja el. 4. A külpolitikai elemzők számára a terror elleni háború beindítását követő órákban már azonnal felvetődött annak kérdése, hogy vajon a világ legnépesebb és az ázsiai térségben igen nagy súlyú és dinamikusan fejlődő Kína hogyan fog viselkedni? Senki nem felejtette el azt, hogy Kína az elmúlt években az Egyesült Államok egyik fő kihívójának, vagy pontosabban szólva, potenciálisan egyedüli kihívójának szerepét kezdte játszani, vagy hogy még pontosabban fogalmazzunk, az elemzők nagy része érezte úgy, hogy Kina képes eljátszani ezt a szerepet. Az tény, hogy a Szovjetunió eltűnése után kialakult egysarkú világrend felbomlasztására nagyon kevés hagyományos hatalom képes. Igazi szuperhatalommá kizárólag a Kínai Népköztársaság válhat – a távoli jövőben. Szeptember 11-e után Washington számára igen sokat jelentett, hogy az a Kína, amellyel az elmúlt években viszonya igencsak hullámzó volt és sokkal inkább a feszültségek, mint a zavartalan kooperáció jellemezte, igen gyorsan felzárkózott a háborús erőfeszítésekhez. Ez sokak számára annál inkább meglepő volt, mert élénken élt az emlékezetben nemcsak a belgrádi kínai követség lebombázása utáni diplomáciai csörte, hanem méginkább az, ami az amerikai kémrepülőgép lelövése utáni időszakot jellemezte Kínának megvoltak a rövid és hosszú távú megfontolásai, amiért egyértelműen Washington pártjára kelt. Kínának ugyanis nagyon sok olyan kérdésre kell választ adni, amelyeknek nemcsak hosszú távú nemzetközi politikai pozicíóival, hanem a jelenlegi politikai és gazdasági rendszerének túlélésével kapcsolatosak. A Kínával kapcsolatos nagy kérdések úgy fogalmazhatók meg, hogy fennmarad-e Kínának ez a jelenleg lenyűgözően gyors gazdasági növekedése, elkerülhetetlen-e a demokratizálódás folyamata és ennek a folyamatnak az eredményeképpen egy nagyon jelentős átalakulás? Ez az átalakulás végbe mehet-e viszonylag békés úton? Fenn fog-e maradni Kina közigazgatási egysége? Betagozódhat-e egy globálissá váló nemzetközi gazdasági és politikai rendszerbe úgy, hogy annak szervesen együttműködő részévé válik? 5. A Kínával kapcsolatos kérdések megválaszolása a világ egész alakulásának sorsát befolyásolja. Most úgy tűnik, hogy szeptember 11-e után Kína esetében is markáns változások körvonalai figyelhetők meg. Az egyik ilyen változás az, hogy Kína a Világkereskedelmi Szervezet tagja lett, és ezzel összefüggésben várható az, hogy a gazdasági liberalizálás útján eddig megtett lépések visszafordíthatatlanná válnak. Az elkövetkezendő években nagyon nehéz volna bárkinek is meggátolni azt, hogy a külföldi tőke megjelenési lehetőségei még szabadabbá váljanak, hiszen éppen a Világgazdasági Szervezetbe való belépéssel együtt Kína kötelezte magát olyan, egyébként számára kedvező intézkedéseknek a megtételére és megfelelő jogszabályok elfogadására, amelyek kedvező beruházási klimát teremtenek még a biztosító társaságok számára is. Kína végre hajlandó volt elfogadni a szellemi tulajdon védelmével kapcsolatos legfontosabb követeléseket is. Változásokat sejtet az is, hogy Kína csökkentette a Tajvannal kapcsolatos feszültséget, ami az egész délkelet-ázsiai térség biztonsága szempontjából lényeges faktor. Figyelemre méltó mozzanat az is, hogy Kína sikerrel prezentálta terroristának. azokat a nemzeti kisebbségi mozgalmakat, amelyek erőszakos eszközökhöz is nyúltak Ez azt is jelenteti, hogy a nyugati világ szimpátiája, amely eddig sem volt különösen jelentős, nagyon nagymértékben csökkent a kelet turkesztáni újgúrok támogatásának kérdésében és legalábbis átmenetileg a tibeti kérdés lekerült a napirendről. Kína számára tehát egy olyan fejlődési szakasz bontakozhat ki, amelyben fenntarthatóvá válik egy gyors növekedés, és különösebb külföldi nyomás nélkül lépéseket tehet a társadalom és az állam demokratizálásának irányába is, ahogyan ez a térségben a kistigrisek esetében is történt. Ebben az esetben Kína stabilizáló tényezővé válhat és növekedése lényegesen kevesebb veszélyt jelenthet a világ többi részére, mint ahogy azt eddig feltételezték. Egyébként a világ számára igen jelentős az, hogy Kína sem most, sem a közeljövőben globális méretekben jelentős katonai erőkkel nem rendelkezik. A katonai képességek növekedése elegendő lesz arra, hogy Kína regionális nagyhatalom legyen, sőt regionális poziciói erősödjenek, de a világpolitika egészében Kínának meghatározó szerepe belátható időn belül nem várható. Térségén kívül expanzív kínai politikára nem lehet számítani, egy esetleges expanzív szándékot csirájában visszafogna az, hogy Kína relatív elmaradottsága hosszú időn keresztül meg fog maradni, a kínai fegyveres erők fejlődésének üteme pedig elmarad a világ katonai erejének növekedésétől. Az Amerika elleni terrortámadás után újragondolt prognózis szerint az elkövetkezendő évtizedekben egy, a jelenleginél sokkal nagyobb gazdasági erejű, nagy tudományos potenciállal rendelkező és egységes Kínára lehet számítani. Ez a Kina azonban nagyon markáns belső társadalmi feszültségekkel kell hogy megbírkozzék, amelyek összefüggésben állnak a társadalom demokratizálására , a régiók nagyobb önállóságára, a nemzetiségek identitás-megőrzésére irányuló törekvésekkel. Kína jelentősebb részévé fog válni a világgazdaságnak és a világkereskedelemnek, de semmiképpen sem lesz olyan súlyú hatalmi központ, amely összemérhető lenne az Egyesült Államokkal vagy Nyugat-Európával. 6. A terrortámadásokkal párhuzamosan a figyelem azonnal a közel-keleti régióra irányult. Jóllehet sem a palesztinok, sem a térségbeli arab államok egy percig nem állították, hogy a terrortámadásnak közvetlen kapcsolata lenne a palesztin problémakör egészével, ezzel együtt a világ politikai erőinek szinte azonnali reagálásai szerves kapcsolatra utaltak az Egyesült Államokat ért támadás kiagyalóinak és résztvevőinek a céljai és a megoldatlan közel-keleti kérdések között. Ebből következtek azok a várakozások is, amelyek szerint az Egyesült Államoknak elsősorban a közel-keleti terrorizmus fészkeinek a felszámolására kell irányt vennie. A kérdés azonban az, hogy a terrorizmus gyökeres kiirtása vajon megköveteli-e a terrorizmus okainak kutatását, feltárását, vagy pedig egyedül a terrorcselekmények végrehajtóinak felszámolását. A legfontosabb politikai nyilatkozatokban és a gyakorlati cselekedetekben az utóbbi került hangsúlyozásra, sőt elég nagy gyanakvás övezi azokat, akik az indokoknak a feltárásával vagy elemzésével azt a benyomást kelthetik, mintha valamiféle igazolását adnák ezeknek a cselekedeteknek. Számottevő izraeli vezetők azonnal követelni kezdték egyes általuk veszélyesnek tartott közel-keleti célpontok, elsősorban Irak megbüntetését, az amerikai vezetés azonban olyan álláspontot foglalt el, amely messzemenően ellenkezett Izrael várakozásaival és nyilvánvaló törekvéseivel. Az Egyesült Államok ugyanis első ízben a történelem folyamán határozottan állást foglalt az önálló palesztin államiság megteremtése mellett, és nem volt hajlandó az eddig terroristának bélyegzett palesztin szervezeteket a továbbiakban is terroristának tekinteni. A több, mint hangsúly eltolódást mutatja, hogy Pawell külügyminiszter közel-keleti tanácsadójának az Izraellel eddig semmiféle kapcsolatot fenn nem tartó Zinni tábornokot nevezte ki. Clinton képviselője az a Dennis Ross volt, aki a Holocaust Múzeum kuratóriumának tagja, közel-keleti közvetítő csapatát általában zsidó származásúak vezették. Szemmel láthatólag az amerikai kormányzatot befolyásolta nemcsak az, hogy széles körű együttműködést alakítson ki a mérsékelt arab és muszlim országokkal, hanem az is, hogy hosszútávon megoldást találjon arra a válsággócra, amelynek megoldatlansága nemcsak a térségbeli feszültségek forrása, hanem ösztönzi a különböző terrorista csoportokat is. Igy tehát a Közel-Keleten, egyelőre úgy tűnik, bizonyos átrendeződésnek a körvonalai bontakoznak ki. Azt azonban világosan kell látni, hogy a Közel-Kelet az a térsége a világnak, amelyben az átrendeződések mindig váratlanul és időnként nagyon gyorsan szoktak bekövetkezni és ebből következően a legkevesebb bizonyossággal lehet arról beszélni, hogy hosszú távon milyen megoldások alakulnak ki. Az Egyesült Államok jelenlegi republikánus kormányzata egyértelműen szakított azzal a felfogásával, amelyeket a választások előtt a kampányban, majd utána is magáénak tartott, nevezetesen azzal, hogy Washington ne vegyen közvetlenül részt a közel-keleti ügyekben közvetítőként, nyomásgyakorlóként, tervezetek előkészítőjeként, békefenntartóként vagy akármilyen más minőségben. Washington új politikája szerint az Egyesült Államoknak a nemzetközi biztonság megteremtése érdekében tartósan jelen kell lennie és befolyást kell gyakorolnia a Közel-keleten. 7. Közép-Európa és ezen belül a Kárpát-medence országai sem maradtak érintetlenek az Egyesült Államokat ért terrortámadás hatásaitól. Közülük a NATO tagok, mint Magyarország, a washingtoni szerződés 5. cikkelye alapján erejüknek és lehetőségüknek megfelelően csatlakoztak az USA háborús erőfeszítéseihez. A nem NATO tagországok is kifejezték támogatásukat. Milyen hosszabb távú hatások prognosztizálhatók már ma? Úgy tűnik, hogy a háború a közép-európaiakat különösen érdeklő és érintő EU-bővítés menetét közvetlenül nem befolyásolja, de nagyon sok olyan terület van, amelynek a konzekvenciái már most körvonalazhatóak. Ezek közül kettőt emelünk ki. Az egyik az, könnyen elképzelhető, hogy az Egyesült Államok balkáni jelenléte az egyéb amerikai elkötelezettségek következtében csökkenni fog, és ez azt jelenti, hogy az európaiaknak, köztük a földrajzilag különösen érintett közép-európaiaknak erőteljesebb szerepet kell vállalniuk a békefenntartásban és a hatékony piacgazdaság illetve demokratikus intézmények kialakításában Délkelet-Európában. A másik hatás abban gyökerezik, hogy a biztonsági kihívások ebben a térségben is megnövekszenek. Egyrészről joggal lehet számítani arra, hogy a globális méretekben tevékenykedő terroristák bizonyos csoportjai vagy csoportok egyes tagjai felbukkannak és tevékenységüket a terrorizmus elhárításban kevésbé járatos közép-európai országokban fejtik ki. Ezzel összefüggésben a jelenlegi afganisztáni és Afganisztán körüli válságok, háborúk és gazdasági káosz körülményei között a szokásosnál is erőteljesebben jelentkezhet a nagy arányú migráció, amely közös fellépést igényel. Másrészről várhatóan az Unió külső határai meg fognak erősödni és ez az Európai Unió szelektív bővítés esetében, amennyiben a közép-európaiak nem egyidőben csatlakoznak a szervezethez, nehezítheti mind a személyek, mind az áruk országok közötti mozgását.