Az átlagemberhez képest lényegesen jobb körülmények közt éltek a középkori szerzetesek

2020. július 31. 16:21 Múlt-kor

A középkori szerzetesi élet, csakúgy mint bármilyen más hívatás, tartogatott jót és rosszat is a csuhás barátok számára. Bár első pillantásra életük csupa kötelességből állt: gyakori istentiszteletek, némasági fogadalom, anyagi hívságok nélküli, egyszerű életvitel, mindezek mellett, a kor mércéjével mérve kiszámítható, kiegyensúlyozott életet élhettek, hiszen mindig volt tető volt a fejük felett, és folyamatosan megfelelő, elegendő táplálékhoz juthattak. A szerzetesek az egyetemes középkori kultúra fenntartói voltak, hiszen az uralkodó rétegek csemetéinek oktatása mellett ők készítették az iniciálékkal díszített kódexeket, amelyek ma felbecsülhetetlen forrásai a középkort kutató történészeknek.

Korábban

A remetékkel és a keresztényüldözéssel kezdődött minden

Az első ős-szerzeteseknek tulajdonképpen a 3. században Egyiptomban és Szíriában élő, a társadalomtól és a világtól elvonult remetéket tekinthetjük. Ezek az aszkéta lelkületű egyének úgy gondolkodtak, hogy ha kiszakítják magukat a talmi élvezeteket nyújtó anyagi világból, akkor megtisztulva az anyag csábításától közelebb kerülhetnek a Mindenhatóhoz, az isteni léthez.

A szerzetesség kialakulásához egy másik tényező is hozzájárult, mégpedig a keresztényüldözés. Jézus hívei ugyanis az első évszázadokban folyamatos zaklatásban éltek, és gyakran halállal lakoltak hitükért. Az üldözöttek sokszor nem vártak üldözőikre, hanem távoli hegyvidékekre húzódtak, ahol rendkívül egyszerű körülmények között éltek. A magányt választó aszkéták számának növekedésével megnőtt az esélye annak, hogy az élet hívságaitól elvonulók előbb vagy utóbb kommunákat hozzanak létre.

Kezdetben ezeknek a közösségeknek a tagjai elvonult, magányos életet éltek és csak közös imádkozások alkalmával gyűltek össze. A közösség vezetőjét a héber „abba” névvel illették, amelynek jelentése atya, úr volt, ebből fejlődött ki a férfi szerzetesrendek vezetőit jelölő abbé, apát kifejezés.

Az abba irányítása alá tartozó egyéneket a görög „monakhosz” szóval ihlették, amely az egyet jelentő „mono” szóból származik és amelyből később a latin „monachus” (szerzetes) szó kifejlődött. A monachus a modern nyelvekben ezernyi hasonló változatban – „monk”, „moine”, „monje”, „Mönch” – szerepel. Az idő múlásával a közös imádkozás mellett kifejlődött az önfenntartás érdekében végzett közös munka, amely a közösség tagjainak élelmet és szállást biztosított.

A Kr. u. 5 századtól a haldokló Római Birodalom, majd a Bizánci Birodalom területén egyre több kolostor jelent meg, amelyek Nursiai Szent Benedek tanításai alapján szerveződtek. A kereszténység első szerzetesrendje, a bencés rend tagjai egyszerű életet éltek és egyszerű étkeket ettek.

A szerzetesrendek tagjainak számos szabályt kellett követniük, és mivel minden rendtag hasonló módon élt, az elvonulók „testvéremnek” kezdték szólítani egymást. A mindennapi rend kolostoronként és szerzetesrendenként változó volt. Egyes rendszabályok szigorúbbak voltak, mint például az 1098-ban alapított ciszterci rendé, amely a bencés rendből kiválva jött létre, és a kevésbé világias életvitel követését tűzte ki célul.

A kolostorok önfenntartó gazdálkodása megkívánta, hogy a szerzetesek a napi rendszeres ima és a szent szövegek tanulmányozása mellett rendszeres munkával is hozzájáruljanak a kolostor működéséhez.

A közös munka, a kolostorok adómentessége, és az adományok révén a különböző szerzetesrendek egyre nagyobb vagyonra tettek szert, így a szerzeteseknek a középkor utolsó századaiban már nem feltétlenül kellett dolgozniuk. Helyettük a még fel nem szentelt szerzetes tanoncok, a novíciusok, a laikus barátok és a kolostor uradalmaihoz tartozó jobbágyok dolgoztak.

A szerzetesek figyelme ennek okán egyre inkább az oktatás, a tudomány, és a teológia felé irányult, és egyre többet foglalkoztak a kódexek szerkesztésével és írásával.

következő oldal 1 / 5