Miért néznek ki így a Notre Dame legendás vízköpői?

A vízköpők olyan faragott díszítőelemek, amelyek általában valamilyen mitikus lényt ábrázolnak, azonban praktikus funkciójuk is van a vízelvezetésben. Emellett egy francia legenda is szól az első ilyen teremtményről: Rouens-i Szent Romanus a keresztje segítségével legyőzi a „gargouille” nevű tűzokádó szörnyeteget (e szót használja a francia nyelv a vízköpőkre is), majd Rouen városában elégeti annak testét – azonban mivel fejét és nyakát megedzette saját tüze, ezeket a helyi templomra helyezik a gonosz elleni védelemként.

A középkori egyházban emellett a vízköpők groteszk kinézetükkel maguk is jelképezték a gonoszt. A templomon belüli biztonsággal és szentséggel szemben ők jelentették a kívül leselkedő fájdalmat és szenvedést. A Notre Dame külsején található több száz faragvány elképesztő részletességgel bír: egyesek valóban félelmetesek, mások elegánsabbak, megint mások pedig mintha unatkoznának. Sokuk nem bír valódi vízköpő szereppel, és csupán díszítésként szolgál. A legkülönfélébb mitológiai lényeket mintázzák, a khimairáktól a sárkányokig, de létező állatok is vannak köztük.

Míg a tényleges vízköpők közül sok áldozatul esett az őket kívülről és belülről is fenyegető esővíz általi eróziónak, másokat a 17., illetve 18. század során távolítottak el – különösen a 18. század végén, a francia forradalom idején. Ezeket a 19. század során pótolta neogótikus stílusban Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc, aki 25 éven keresztül dolgozott a katedrális restaurálásán. Ahogy az a középkori szobrászok esetében is megszokott volt, egy saját magáról mintázott alakot is elhelyezett a templom homlokzatán – mégpedig a csúcsán található Szent Tamás-szobor formájában.

A katedrális összes figurája közül talán a legtöbbször megörökített a Styrgának vagy Strixnek nevezett vízköpő, amely egy emberszerű lénynek tűnik, azonban hátán szárnyak, feje tetején pedig szarvak vannak, és arca is igen különös. Unottnak tűnő helyzetben ül, állát tenyerébe támasztva, nyelvét a város felé kiöltve. A legendák szerint ez a fajta szörnyeteg emberhússal táplálkozik, és Ovidius római költő műveiben is található rá utalás. Charles Méryon metszetkészítő az 1850-es években többször is megörökítette a faragványt, kijelentve róla, hogy a Luxuria (vágy) bűnének megtestesülését látja benne.

Az egyéb érdekes figurák között megtalálható egy lefelé néző – talán fejét imára hajtó – kócsag, egy komoly arcú elefánt, több kecske, egy dühös majom, és egy háromfejű kutya is, de látható több sas, egy vaddisznó, egy szőlőt fogyasztó khimaira, és egy emberi lelket rágó démon is. A vízköpők számos művésznek adtak ihletet az idők során, közülük a leghíresebb talán Victor Hugo volt, aki prominens szerepet adott az életre kelő vízköpőknek „A Notre Dame-i toronyőr” című regényében – amelyet állítólag azért írt, hogy felhívja a figyelmet a rossz állapotban lévő építményre, ezzel kezdeményezve felújítását.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

9 945 ft 8 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2010

• Az aradi vértanúk özvegyei
• Jan van Eyck és a Rózsa-regény
• A végzetes vonzerejű asszony
• Rosszéletű nők kalandjai a szabadságharc idején
• Hová lettek a bűnösök?
• Erős, mint a Bors, avagy az első magyar munkásmozgalmi kalandfilm
• A mélység titka: magyar roncskutatók víz alatti kalandjai Fokvárostól a Balatonig
• Az eredeti Széchenyi az igazi
• Charles Lindbergh pálfordulása a technikai vívmányoktól a környezetvédelemig