Hogyan úszta meg a „valaha élt legjobb lovag”, hogy kilőjék egy katapultból?

2018. augusztus 6. 14:51 Múlt-kor

William Marshal a középkori angol történelem egyik legismertebb alakja. Az 1147-ben született lovag négy egymást követő királyt szolgált, aminek köszönhetően a királyság egyik legbefolyásosabb főnemesévé emelkedett. Kevéssé ismert azonban, hogy kalandos élete már egészen korán véget érhetett volna, ugyanis nem sokon múlt, hogy a négy-öt éves kisgyermeket kilőjék egy hajítógépből – egyenesen az apja által védett vár falára.

Korábban

Amikor William Marshal 1219. május 14-én örökre lehunyta szemét, olyan hosszú és kalandos életet tudhatott már magáénak, ami nem csak Angliában, de szerte a középkori Európában kiemelkedőnek számított. 1166-ban egy normandiai hadjárat során ütötték lovaggá, majd a következő években a királyság egyik legnevesebb bajvívójává vált. Halálos ágyán úgy emlékezett vissza, hogy összesen 500 párviadalban győzedelmeskedett karrierje során. Bár ez a szám valószínűleg kissé túlzó lehetett, egy kortársa – Stephen Langton canterbury érsek – egy alkalommal valóban úgy emlegette őt, mint a „valaha élt legjobb lovag.”

Marshall élete során négy egymást követő király – II. Henrik, Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli János, majd végül annak fia, III. Henrik – alatt szolgált. Járt a Szentföldön, aktívan kivette részét a belpolitikai küzdelmekből és az ország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főnemesévé vált. Élete végére sem hagyta el energiája: 1216-ban – már 69 vagy 70 éves korában – régensként az ország kormányzását is a kezébe vette az akkor mindössze 9 éves III. Henrik helyett, sőt az 1217-es lincolni csatában személyesen vezetett győztes rohamot az Anglia egyes részeit megszálló Ororszlán Lajos francia trónörökös seregei ellen.

Marshal életét számos krónikából és korabeli forrásból ismerjük. Ezek közül a legkülönlegesebb egy 1226-ban írt életrajz, amelynek összeállítására a lovag fia adott utasítást. A History of William Marshal című alkotás értékes információkkal szolgál a 12-13. századi hadviselésre és a lovagi harcmodorra nézve, azt ugyanis jelentős részben Marshal személyes beszámolói alapján állította össze az udvari történetíró.

A munka egyik első fejezetéből kiderül az is, hogy nem sokon múlt, hogy a sikeres karrier egy csapásra semmivé váljon. 1152-ben ugyanis, az akkor négy vagy öt éves William édesapja, John Marshal által irányított Newbury várában tartózkodott. A várfalak körül ugyanekkor István angol király seregei táboroztak – korántsem barátságos szándékok által vezérelve.

John Marshal bár kezdetben István oldalán állt az angol történelemben csak Anarchia néven emlegetett polgárháborús időszakban, később szembefordult uralkodójával és a trónt magának és fiának – a későbbi II. Henriknek – követelő Matild oldalára állt. Az ostrom során István és Marshal egy alkalommal megállapodást kötött, amelyben utóbbi ígéretet tett a királynak a vár átadására, amelynek biztosítékául pedig túszként a királyhoz küldte negyedik fiát, Williamet.

A megállapodás azonban csak egy trükk volt: Marshal a fegyverszünetet arra használta fel, hogy feltöltse a vár tartalékait és segítségért küldjön Matildhoz. Az átvert uralkodó érthető módon dühös volt, így elővezettette a kis Williamet és üzenetet küldött Marshalnak, hogy felakasztja a fiát, ha nem adja át a várat. Ő azonban erre állítólag mindössze ennyit felelt: „Meg van még az üllőm és a kalapácsom, hogy még jobb fiakat csináljak.”

A kivégzéshez elővezetett kisfiú nem is volt tudatában, hogy mi történik körülötte és a történet szerint elkérte Arundel earljének lándzsáját, hogy játsszon vele. Erre a jelenetre István király szíve meglágyult és elállt szándékától. Hadvezérei azonban gyorsan újra meggyőzték arról, hogy be kell váltania fenyegetését és a kisfiút egy hajítógép kosarába ültették, hogy azzal „küldjék haza”.

A történet szerint a kis Williamnek még ekkor is tetszett a helyzet, ugyanis egy nagy hintának nézte a félelmetes ostromgépet és saját maga mászott bele a kosárba. Az idős király ekkor ismét „gyengének bizonyult” és leszedette a gyermeket a katapultról. Az ostromlók vezérei azonban még egy kísérletre rábírták az uralkodót. Williamet ekkor egy ostromtorony tetejére helyezték és úgy közelítettek a falakhoz. Ha arra számítottak, hogy erre a látványra az idősebb Marshal akarata törik meg, csalatkozniuk kellett. Az apa a fenyegetést ezúttal is elintézte ennyivel: „Jól van hát, akkor meg fog halni.” Parancsára a védők egy malomkövet görgettek elő, hogy ledobva azzal zúzzák szét az ostromtornyot és vele együtt a szerencsétlen gyereket.

A beszámoló szerint a kis William a malomkövet szintén valamiféle játéknak nézte és arról érdeklődött, hogy miként lehet vele játszani. Ez már végleg túl sok volt István számára, aki nevetni kezdve ismét leparancsolta a fiút, visszavezette a sátrába és valamiféle társasjátékot játszott vele, később pedig sértetlenül visszaküldte őt az apjához.

A történészek sokat vitatták az epizód hitelességét, de a legtöbben ma már egyetértenek abban, hogy az öreg lovag visszaemlékezései bár kétségtelenül kiszínezett, de összességében valós eseményeket örökítettek meg. Ugyancsak sok vitára adott okot István király magatartása. Ezzel kapcsolatban egyesek úgy érveltek, hogy valószínűleg egyik fél sem gondolta komolyan, hogy ki fogják végezni a gyermeket (így az lényegében puszta pszichológiai hadviselés volt), mások azonban a király határozatlanságának bizonyítékát vélik felfedezni az évszázadok távlatából már egész mulatságosnak tűnő történetben.