A szabadságba postázta önmagát a találékony rabszolga, Henry „Box” Brown

2018. június 14. 13:53 Múlt-kor

Az amerikai polgárháború és a rabszolgaság eltörlése előtt rendszeresek voltak a különféle szökési kísérletek a déli rabszolgák körében. Átjutni valamelyik északi, „szabad államba” azonban korántsem volt veszélytelen kihívás. 1849-ben például egy Virginia államban élő fiatal férfi – miután feleségét és gyermekeit eladták egy másik rabszolgatartónak – egy dobozba rejtőzve, a posta segítségével vágott neki az Északra vezető útnak.

Korábban

Henry Brown valamikor 1815 körül születhetett a Virginia állambeli Lousia megyében. Fiatalkorát egy Hermitage nevű ültetvényen töltötte, ahol szülei, négy bátyja és három nővére társaságában rabszolgaként dolgozott a földeken. Gazdájuk a tekintélyes John Barret, Richmond (Virginia állam, majd a polgárháború idején a Konföderáció fővárosa) polgármestere volt. Brown későbbi beszámolója szerint Barret – rabszolgatartóhoz képest – jól bánt velük ekkoriban:

„A gazdánk szokatlanul kedves volt (mert még egy rabszolgatartó is lehet kedves), és méltóságos cselekedetei révén úgy tűnt számunka, mintha csak egy isten volna. Mindazonáltal kedvessége ellenére, bár tudta, hogy milyen babonás nézetek alakultak ki róla, soha nem kísérelte meg, hogy kijavítsa eme hibás benyomásainkat, és határozottan kedvére volt és szórakoztatta az a tiszteletteljes rajongás, amivel viseltettünk iránta.”

Amikor az idős Barret a halálos ágyán feküdt, magához hívatta a Brown családot, akik abban a reményben járultak elé, hogy felszabadítja őket – néhány évvel korábban ugyanis, Barret egyik fia negyven rabszolgájukat már felszabadította. Várakozásaikban azonban csalatkozniuk kellett, ugyanis gazdájuk arról értesítette őket, hogy halálát követően a fiaihoz kerülnek majd és kérte őket, hogy feléjük is olyan engedelmességgel viszonyuljanak mint eddig hozzá és ígéretet tett, hogy gyermekei is ugyanolyan tisztességesen fognak bánni velük, mint ő. Bár a Barret család következő generációja sem tartozott a legkegyetlenebb rabszolgatartók közé, Brownék mégis megtapasztalhatták az amerikai rabszolgákat érintő egyik legnagyobb tragédiát: a családtagokat egymástól elszakítva felosztották a négy Barret-testvér között.

Az ekkor 15 év körüli Henry Richmondba került, ahol egy dohánygyárban kellett dolgoznia. A húszas évei elején aztán megismerkedett egy Nancy nevű rabszolgalánnyal, akivel egymásba szerettek. Brown felkereste a lány tulajdonosát – Mr. Leigh egy banki hivatalnok volt a városban – és engedélyt kért tőle arra, hogy feleségül vehesse. Mr. Leigh engedélyezte is a házasságot – igaz, a rabszolgák között kötött frigyek ekkoriban jogilag nem voltak érvényesek –, sőt még arra is ígéretet tett, hogy nem fogja eladni másnak Nancyt.

Henry és Nany így 1836-ban „összeházasodhattak” és a következő években három gyermeknek adtak életet. Brown a dohánygyárban tehetséges munkásnak bizonyult és elegendő pénzt gyűjtött össze, hogy egy saját lakást béreljen maguknak. 1848 augusztusában aztán ismét összeomlott az addig felépített élete:

„Pár órája volt még csak munkában, amikor értesítettek róla, hogy a feleségemet és gyermekeimet elvitték otthonukból és a rabszolgapiacra vitték és eladták őket és egy börtönben várják, hogy a következő nap Észak-Karolinába vigye őket újdonsült tulajdonosuk. Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy mit éreztem ekkor.”

Mr. Leigh megszegte a szavát és végül mégis eladta Brown családját (a korabeli törvények szerint a rabszolga anyától született gyermekek szintén rabszolgák voltak és az anya tulajdonosához tartoztak). Amikor Henry saját gazdájához fordult segítségért, csak annyi „vigasztalást” kapott, hogy „szerzel majd másik feleséget.” Bron ezt követően soha nem látta már feleségét és gyermekeit.

A következő hónapokat Brown gyászolással töltötte, és közben megérett benne az elhatározás, hogy Északra szökik, hogy szabad ember lehessen. A meneküléshez egy furcsa és korántsem veszélytelen megoldást eszelt ki: magát egy csomagba rejtve, a postán keresztül akart eljutni egy szabad államba. Tervéhez segítőket is szerzett egy felszabadított fekete férfi (akit a templomi kórusból ismert) és egy fehér cipész, az egyébként szintén rabszolgatartó Samuel Smith személyében. Smith egy megbeszélt összegért cserébe összekötötte Brownt a Pennsylvaniában működő Rabszolgaság-ellenes Társaság egyik vezetőjével, aki ettől fogva a „másik oldalról” segédkezett a szöktetésben.

Brown ezután egy helyi áccsal készíttetett egy 0,9 x 0,6 x 0,76 m-es fa ládát, amelyet vastag gyapjúval béleltek ki és három apró szellőzőnyílással láttak el. A ládára egy látványos jelzést raktak fel, amelyek a következő szöveg szerepelt: „Ezzel az oldalával felfelé! Óvatosan!”

Henry 1849. március 23-án a gyárban szándékosan savat löttyentett a kezére, hogy sérülésére hivatkozva elmehessen munkából. Ezután hazament, belekucorodott az igencsak szűkös dobozba, amelyet társai megcímeztek a Rabszolgaság-ellenes Társaság által megadott címre, feladták a postán és ezzel Henry Brown megkezdte útját a szabadság felé.

A csomagon szereplő figyelmeztetést azonban a postai dolgozók nem igazán vették figyelembe, így a láda folyamatosan helyzetet változtatott. Egy alkalommal például Brown majdnem életét vesztette a fejébe tóduló vértől, amikor teste fejjel-lefelé került az egyik átpakolás közben. Az összesen 27 órán keresztül tartó úton Brownt szállították postakocsival, vasúton, gőzhajón, megint postakocsin, megint vasúton, kompon, majd végül ismét kocsiban. Csodával határos módon végig sikerült elkerülnie a lebukást.

Március 24-én, amikor a Rabszolgaság-ellenes Társaság munkatársai leemelték a doboz tetejét, Brown első szavai állítólag a következők voltak: „Örvendek, uraim!”. Amikor megpróbált kiemelkedni a csomagból, a teljesen legyengült férfi azonnal összeesett, de amikor később magához tért egy, az alkalomra átírt bibliai zsoltár eléneklésével ünnepelte meg szabadulását.

A „Box” (angolul: doboz) becenévre keresztelt Henry a következő pár évben két, menekülését rendkívül részletesen leíró önéletrajzot is írt, amelyek az abolicionista mozgalom széles körben terjesztett „propagandaszövegeivé” váltak. Az írások egy újfajta narratívát hoztak a rabszolgaságról szóló vitába, ugyanis azok nem a fizikai kínzásokra, hanem a jogfosztottság különféle viszonylataira és az érzelmi megpróbáltatásokra irányították rá az olvasók figyelmét.

Brown ugyanakkor nem sokáig élvezhette a reflektorfényt. Népszerűsége jelentősen csökkent, amikor nyilvánosságra került, hogy 1851-ben felesége és gyermekei új tulajdonosa felvette vele a kapcsolatot és felajánlotta, hogy visszavásárolhatja tőle őket, amit azonban Brown elutasított. A korszak másik neves, rabszolgaságból megszökött, majd az abolicionista mozgalom élharcosává vált alakja, Frederick Douglas pedig nyíltan hibáztatta Brownt amiatt, hogy leírta, miként szökött meg a posta felhasználásával – ezzel ugyanis ráirányította a déli államok hatóságainak figyelmét egy lehetséges menekülő útvonalra.

Brown később Angliába utazott, ahol újra megházasodott és új családot alapított és bűvészként és cirkuszi előadóként kereste kenyerét. 1875-ben tért vissza az Egyesült Államokba, ahol családjával közösen adott elő különféle mutatványokat. Végül 1889. február 26-án hunyt el a kanadai Brantford városában.