Reggelenként  bencés barátok által megszentelt vízzel öblítette torkát Enrico Caruso

Egy szegény nápolyi család harmadik (és nem tizennyolcadik, mint azt a legenda tartja) gyermeke volt. Nyomornegyedben nőtt fel, tízéves korában kimaradt az iskolából, és néhány líráért utcasarkon, kávéházakban énekelt. Katona volt, amikor muzikális őrmestere jóvoltából énektanárhoz mehetett, de az nem sok fantáziát látott benne, azt mondta: Carusónak olyan a hangja, mint az arany a Tiberis fenekén, nem éri meg kutatni utána. Végül mégis elvállalta, és a bámulatos kitartással dolgozó tenort tíz év múlva már “az évszázad hangjaként” ünnepelték.

A hírnév 1898. november 17-én Umberto Giordano Fedora című operájának ősbemutatója után kapta szárnyára, maga a komponista később azt mondta: “Akkor még nem tudtam róla, hogy isten”. Carusót a következő évben már a milánói Scalában, majd Szentpéterváron, Londonban és Monte Carlóban is ünnepelte a közönség. Első hanglemezfelvételét 1902-ben készítette, a zenetörténészek azóta sem tudják eldönteni, hogy Caruso teremtette-e meg a zeneipart vagy megfordítva. Ő volt az első, aki egymilliónál több lemezt adott el, és csak életében kétmillió (akkori) dollárt kapott a jogdíjakból.

Az 1900-as évek elején mutatkozott be a New York-i Metropolitan Operában, a következő évtizedekben jobbára a tengerentúlon élt és dolgozott, itt aratta legnagyobb sikereit is. 1903 és 1920 között több mint 600 előadáson, 36 szerepben lépett fel, mindig ő kapta a főszerepet az évadnyitó bemutatón, és részese volt az első amerikai rádióközvetítésnek is. Páratlan népszerűségére jellemző, hogy amikor 1910-ben a Met társulata Párizsban vendégszerepelt, csak az kaphatott jegyet Caruso fellépéseire, aki egy másik, Caruso nélkül játszott előadásra is befizetett. A tenor hangja énekes társait is lenyűgözte: a kor egyik nagy szopránja, Geraldina Farrar belesült szerepébe, amikor először hallotta Carusót énekelni.

Caruso ragyogó, meleg, ércesen és mégis selymesen zengő hangjában az olasz hangzás szépségeszménye testesült meg. Számtalan szerepe közül kiemelkedett Radames Verdi Aida című operájában: a Celeste Aida kezdetű áriát sokan hallhatták a His Masters’s Voice felvételén. A mélyről jött, kis növésű olasz megtanulta megbecsülni a gazdagságot és a hírnevet: fénykorában három matracon vetette meg kivételesen puhára ágyát, reggelenként pedig francia bencés barátok által megszentelt vízzel öblített torkot. A színpad és a lemezgyári stúdió kettős megterhelése azonban felőrölte életerejét, megviselte idegrendszerét, előadásonként néha másfél kilót is fogyott. Még súlyosabban rongálta egészségét az alkohol és a mértéktelen dohányzás. A budapesti operaházban is megfordult, Radamest énekelte az Aidában.

Nem rajta múlott, hogy sikere nem volt teljes: tízszeresére emelt helyárakkal léptették fel – a tüdőbetegek javára. Így természetesen nem a hagyományos operaközönség volt jelen, a bejutott sznobok pedig másmilyen hangot vártak, és hűvösen fogadták a tenort. Valójában nem a tenorista, hanem a közönség “bukott” meg azon az estén. Caruso szülővárosa azonban még rosszabbul járt: mivel az énekes úgy ítélte meg, 1902-ben méltatlan fogadtatásban részesült, soha többé nem lépett fel Nápolyban. 1920 szentestéjén állt utoljára színpadon, azután már csak arra futotta ereje, hogy mégis visszatérjen Nápolyba – meghalni. Amikor 1921. augusztus másodikán, 48 évesen elragadta a halál, III. Viktor Emánuel király elrendelte, hogy a gyászszertartás színhelye a csak a királyi család tagjainak fenntartott San Francesco di Paola bazilika legyen.

Caruso szerint a nagy énekest ezek teszik: széles mellkas, nagy száj, 90 százalék emlékezőtehetség, 10 százalék értelem, sok kemény munka és egy kis szív. Hallatlanul lelkiismeretes volt, és aprólékosan készült minden szerepére, mindig harmóniában énekelt a többi szereplővel. Legendák keringtek jószívűségéről: az első világháború alatt számos segélykoncertet adott, minden karácsonykor teherautó hozta ajándékait a Metropolitan minden egyes tagjának. Soha nem utasított el senkit, aki pénzt kért tőle, és amikor felesége megkérdezte: biztos-e abban, hogy a hozzá fordulók mind rászorulók, azt válaszolta: “Nem, de honnan tudhatnám, ki nem az?”.

Caruso közvetve számos hőstenor karrierjét ihlette. Árnyékában fejlődött világhírű tenorrá Beniamino Gigli, aki utóda lett a Met színpadán, Mario Lanzát akkor emelte a szárnyára a világhír, amikor őt alakította – és énekelte – A nagy Caruso című filmben. José Carreras hatéves volt, amikor ezt a filmet látta, és annyira az élmény hatása alá került, hogy másnap hibátlanul elénekelte a filmben hallott áriákat – felébredt benne a vágy, hogy énekes legyen ő maga is.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2013

• A múlt század romkocsmái
• A Romanov-ház utolsó évtizedei
• Udvari bolondok a történelemben
• Száz éve épült a szőnyi álomkastély
• Udvari arcképfestők és fejedelmi modelljeik
• A Magyar Néphadsereg és az Egri csillagok
• A Kennedy-család és az öröklött hírnév
• Nem volt könnyű életük az újkori udvari bolondoknak
• Robert Capa és Magyarország