A szerelmi bánatot valódi betegségnek gondolták a középkorban

2017. február 17. 12:03

A szerelem és a testi szenvedés közti kapcsolatra már ősapáink is rájöttek. A középkori orvostudomány úgy vélte, a szerelmi bánat a melankolikus vérmérsékletű ember „sajátossága”, egyfajta agyat érintő betegség, amely során traumatikus veszteség és birtoklási vágy lép fel, miközben a fekete epe túltengése kellemetlen tüneteket produkál. Természetesen megoldást is kínáltak rá.

Korábban

„A szerelem fáj” – hallhatjuk átlagosan minden második modern slágerben, és tulajdonképpen igazuk is van a dalszerzőknek, hiszen a szerelme miatt szenvedő egyén meglehetősen kellemetlen tüneteket tapasztalhat: hányinger, étvágytalanság, szívdobogás, álmatlanság, depresszió, szorongás, változó kedélyállapot, stb. A tudományos kutatások bebizonyították, hogy az ingerületátvivő anyagok (neurotranszmitterek), mint például a dopamin, adrenalin, szerotonin a szerelmes ember agyában képesek kellemetlen fizikai tüneteket is előidézni.

A szerelem és a testi szenvedés közti kapcsolatra természetesen már ősapáink is könnyedén rájöttek. A középkori orvostudományban a test és a lélek szorosan összefonódott, úgy vélték, a test a lélek állapotát tükrözi. A Kr. u. II. század neves római orvosa, Galénosz óta gondolták úgy, hogy a jó egészségi állapothoz a négy testnedv (vér, nyálka, sárga és fekete epe) tökéletes egyensúlya szükségeltetik. Ha ez felborul, a páciens beteg lesz.

Hippokratész vérmérsékleti tipológiáját kissé átdolgozva az orvos négy embertípust (jellemvonást) különített el aszerint, hogy mely testnedv van túlsúlyban az adott személyben. A szangvinikus vérmérsékletű (általában kedélyes, barátságos, közlékeny) ember testnedve a vér, a kolerikusé a sárga epe, a flegmatikus vérmérsékletű személy testnedve a nyálka, míg a melankolikusé a fekete epe. Ez utóbbi embertípus érzelmi reakciói lassan és nehezen keltődnek fel, ám tartósak és nagy erősségig fokozódnak. Főleg a bánat, a szomorúság, a levertség érzése tartós nála. Nem meglepő, hogy már a korszakban is úgy gondolták, hogy a melankolikus vérmérsékletű ember a leginkább hajlamos a szerelmi bánatra.

A 11. században tevékenykedett orvos és szerzetes, Afrikai Konstantin nevéhez köthető egy ismeretlen eredetű szöveg átirata, amely szerint a korabeli Európában igencsak elterjedt volt a melankolikus típus. Az írás világossá is tette a testben felgyülemlő, felesleges fekete epe és a szerelmi bánat közti kapcsolatot:

„A szerelem, amelyet gyakran erósznak is neveznek, egy agyat érintő betegség. A kiváltó oka olykor a megsokszorozódott testnedvek kiűzésének természetes igénye. Ezen kórság gyakran teszi a beteget túlzottan aggodalmaskodóvá, miközben igyekszik megtalálni és birtokolni azt, amire vágyik.”

A következő évszázadban Gerard de Berry írt egy kommentárt az előbbi fordításhoz, miszerint a szerelmi bánatban szenvedő páciens a vágyának megrögzöttjévé válik, természetesen a testnedvek kiegyensúlyozatlanságának köszönhetően. Ez a fixáció, mint írja, tovább növeli az adott testnedv túlsúlyát, ami állandósítja a melankóliát. Bárki is legyen az epekedés tárgya – abban az időben nagy valószínűséggel egy Krisztus-követő leány –, a beteg leghőbb vágya elérhetetlenségének vagy veszteségének ténye jelentős traumával ért fel, amelynek enyhítése emberpróbáló feladat.

Habár a középkor évszázadaiban is úgy vélték, hogy a melankolikus szerelmi bánat állapotának gyökerei elég mélyen rejtőznek, gyógykezelést tudtak kínálni rá. Mégpedig a következőket: fényes, napsütötte helyszínek, kertek látogatása, nyugalom és pihenés, inhaláció, vízililiomokkal és ibolyákkal megspékelt forró fürdő vételezése. Továbbá a gyakori javaslat szerint bárányból, salátából, tojásból, halból és érett gyümölcsből álló étrend ajánlott. Olykor megemlítették az ókori Hippokratész tanácsát, amely szerint a hunyor gyökerének kúraszerű alkalmazása is segíthet. Mindemellett a fekete epe túltengése miatt kialakuló melankóliát hashajtókkal és a korszakban szinte minden betegségre ajánlott érvágással is érdemes kezelni, szólt a korabeli fáma.