Ötvenöt éves a Marshall-terv

George C. Marshall

A Marshall-terv névadója George Marshall amerikai tábornok és republikánus politikus volt, 1939-től 1945-ig az amerikai hadsereg vezérkari főnöke, aki Colin Powellre igencsak emlékeztető módon 1947 és 1949 között birtokolta a külügyi tárcát. Programadó beszéde 1947. június 5-én hangzott el a Harvard Egyetemen.

"Országunk népe távol él a világ nyugtalan területeitől, és így nehéz megértenie a sokat szenvedett népek helyzetét és az azzal járó hatásokat, valamint azok reakcióját, nemkülönben ezen reakcióknak az illető országok kormányaira gyakorolt hatását, összefüggésben a világbékére irányuló erőfeszítéseinkkel. Amidőn foglalkoztunk Európa helyreállításának követelményeivel, helyesen becsültük fel az emberveszteségeket, városok, gyárak, bányák és vasutak szembetűnő pusztulását, de az utóbbi hónapokban nyilvánvalóvá vált, hogy ennél a szembeötlő pusztulásnál is feltehetően súlyosabb az európai gazdaság szétzilálódása" - mutatott rá beszédében a tábornok-külügyminiszter.

Marshall felhívta a figyelmet arra, hogy Európában régóta fennálló gazdasági kapcsolatok, magánintézmények, bankok, biztosító társaságok és hajózási vállalatok mentek tönkre a tőke megsemmisülése, államosítás útján való bekebelezés vagy éppen rombolás következtében, majd így folytatta: "Az igazság az, hogy az elkövetkező három-négy esztendőben Európa szükségletei külföldi élelmiszerekben és egyéb nélkülözhetetlen termékekben - főleg Amerikából - sokkal nagyobbak lesznek, mint jelenlegi fizetési képességük, és ezért tetemes kiegészítő segélyben kell részesülniük vagy igen súlyos nemzeti, gazdasági, társadalmi és politikai romlással kell szembenézniük."


"Az Egyesült Államoknak minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy hozzájáruljon normális gazdasági viszonyok helyreállításához a világban, enélkül nem létezhet politikai stabilitás és biztos béke. Politikánk nem irányul valamely ország vagy tan ellen, csak az éhség, a szegénység, az elkeseredés és a zűrzavar ellen. Célja a működő gazdaság helyreállítása a világban, hogy lehetővé váljanak olyan társadalmi és politikai viszonyok, amelyek közepette a szabad intézmények fennmaradnak" - fejtette ki Marshall külügyminiszter, végül hangsúlyozva:
"Nem lenne sem helyénvaló, sem célszerű, ha kormányunk arra vállalkozna, hogy Európa gazdasági helyreállítására egyedül dolgozzon ki programot. Ez az európaiak dolga. Úgy gondolom, hogy a kezdeményezésnek Európából kell kiindulnia. Országunk szerepe abból állhat, hogy baráti segítséggel hozzájárul az európai program kidolgozásához és egy olyan program későbbi támogatásához, amely számunkra is elfogadható."

Két-három évvel a második világháború után az amerikai gazdaság abba a problémába ütközött, hogy a világon nem állt rendelkezésre elegendő fizetőképes árufelvevő piac. Az értékesítési nehézségek következtében nagy árukészletek halmozódtak fel, ami fékezte az amerikai ipari termelés további növekedését. A vállalatok kétszer annyi árut helyeztek el külföldön, mint amennyinek az ellenértékét megkapták. Dollár- illetve pénzhiány volt szerte Európában és a világban. Az 1946-1947-es költségvetési évben a szóban forgó kifizetetlen 8 milliárd (akkori) dollár részleges fedezésére Washington 5 milliárd értékű kormány- és bankkölcsönt bocsátott ki.

Kezdetben a Szovjetunió is részt vett a Marshall-terv nemzetközi megvitatásában: nem az amerikai segítséget, hanem a feltételeket és a módszereket ellenezte. Ezek értékelése szerint a terv lényegét érintették, ezért Molotov szovjet külügyminiszter nem késlekedett a "nyet" kimondásával és azt is megakadályozta, hogy az ellenőrzése alatt álló más kelet-európai országok felfogadják.

Az európai igény 1947 szeptemberében 28 milliárd dollár volt, ezt egy amerikai különbizottság 22 milliárdra csökkentette, decemberben Truman elnök 17 milliárd dolláros programot terjesztett a kongresszus elé. Végül is négy esztendő alatt - ez volt az eredeti időkeret - 16 ország összesen 13,6 milliárd dollár segélyt és kölcsönt (az összeg mintegy 90 százaléka volt segély) kapott. Ebből 12,2 milliárd dollár amerikai áruszállításokban realizálódott (kétharmadrészt az Egyesült Államokból, egyharmadrészt Kanadából és Latin-Amerikából).

A Marshall-terv hivatalosan 1952. július elsejével zárult. A segélyekben legnagyobb mértékben Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország, továbbá Németország nyugati térségei részesültek. Nyugati források szerint 1952-ig az összes amerikai hozzájárulás Európa gazdasági talpra állításához meghaladta a 15 milliárd (mai áron több mint 75 milliárd) dollárt. A Nyugat-Európa védelméhez biztosított amerikai támogatás az 1950/51-es költségvetési évben túlnőtt a 4 milliárd dolláron, 1951/52-ben megközelítette az 5 milliárdot.

MTI