Mit jelentettek a magyar–szovjet meccsekről?

2013. augusztus 27. 13:53

Korábban

Vereség és az első ügy

A félelmek beigazolódtak, hiszen július 23-án Sunderlandben 2–1-es vereséget szenvedtünk a szovjetektől. A mérkőzés után immáron arról folytak az eszmecserék, hogy vajon felsőbb utasításra vesztettünk-e. „Papp Ferenc” megállapítása szerint a Rozmaring presszóban jelenlévőknek csak mintegy tizede állította, hogy a magyar csapat „lefeküdt”. A többség azon a véleményen volt, hogy „elmúlt már a Rákosi-rendszer”, amikor le kellett adni a meccseket, egyszerűen azért kapott ki a válogatottunk, mert az egész VB-n rapszodikus teljesítményt nyújtott, és most nem fogott ki jó napot. Hasonlóképpen gondolták a mérkőzés másnapján a Bartók Béla úti Szeged Étteremben összegyűlő társaság tagjai is (ahova feltehetően a besúgó is tartozott). A fiatalok helyeselték Baróti Lajos szövetségi kapitány lemondását, mondván, nem végzett rossz munkát, „de éppen ideje, hogy átadja helyét egy fiatalabb, nagyobb tudású személynek”.

„Kovács István” egyáltalán nem hallott olyan véleményeket, miszerint a magyar csapat politikai okok miatt „lefeküdt” volna a szovjeteknek, ezek jobbak voltak, megérdemelten győztek. Az ügynök környezetében lévő emberek – bár „nagyon elkeseredetten szidták a játékosokat és a vezetőket” – általában meg voltak elégedve a válogatott által elért eredménnyel. Noha a nyolc közé kerülés után jobbat vártak, egyöntetű vélemény szerint a játékosok megérdemlik, hogy ünnepélyesen fogadják őket.

Mindazonáltal az elvesztett negyeddöntő miatt érzett elkeseredés sok futballrajongóban keltett heves indulatokat, és volt, aki ellen eljárás is indult ezért. Egy tatabányai fiatalember, T. M. július 25-én az Egység utcai étkezdébe tért be ebédelni. Kis idő múlva az asztalához telepedett egy idegen, tőle idősebb férfi, L. I., majd megjelent T. M. két ismerőse, L. G. és U. Sz. J. is. Evés közben a világbajnokságról, kiváltképp a magyar válogatott teljesítményéről kezdtek beszélgetni. T. M. azon a véleményen volt, hogy a magyar csapat „lefeküdt” a szovjeteknek, majd valamivel később, miután a többiek is elmondták a véleményüket, indulatosan valami olyan kijelentést tett, hogy ezeknek a piszkos szovjeteknek lefeküdt a magyar csapat, a szovjet futballistáknak egytől egyig eltörné a kezét-lábát, és ha rajta múlna, a szovjeteket a legkisebbtől a legöregebbig mind kiirtaná. Ebben lényegében az összes jelenlévő megegyezett (csupán L. G. emlékezett úgy, hogy T. M. kinyírás helyett akasztásról beszélt), L. I. csak annyit tett hozzá vallomásában, hogy megkérdezte T. M.-et, akkor vajon a portugáloknak is lefeküdtünk? (Minden bizonnyal ő, vagyis az „idősebb férfi”, jelentette fel T. M.-et, U. Sz. J. ugyanis elmondta, hogy amikor felálltak az asztaltól, arra lett figyelmes, hogy az asztalnál ülő ismeretlen férfi „valamit feljegyzett”.)

T. M. mindvégig azt hangoztatta, hogy valamennyi kijelentését, így az utolsót is, a szovjet játékosokra értette. „Előadni kívánom, hogy én nem haragszom a szovjet népre, emberekre, és én nem is azokra mondtam, hogy kinyírnám őket. Hiszen a futballról volt szó, én kijelentésemet úgy értelmeztem, hogy a szovjet csapatokat a legkisebbtől a legnagyobbat [sic!] mind kinyírnám játékban, vagyis valamennyi csapatjukat meg tudtuk volna verni, hiszen olyan nagy helyzeteket hagyott ki egy-egy játékosunk, hogy azt a labdát még én is berúgtam volna” – védekezett. Kihallgatója azonban nem akart hinni neki, és a pontos fogalmazást kérte számon rajta, illetve nekiszegezte azt – az utólag is logikusnak tűnő – kérdést, hogy ha a magyar játékosokra haragudott, akkor miért a szovjet focistákat akarta „kinyírni”. T. M. erre azt válaszolta, hogy rájuk is haragudott, „mert rosszabbul játszottak, mint a magyar csapat, két gólhelyzetük volt, és mind a kettőt ki is használták”. Elismerte, hogy meggondolatlanul cselekedett, ám úgy vélte, nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, hogy azért le kellett őt tartóztatni.

Az augusztus 5-én kezdődött nyomozást alig két hét alatt befejezték. A tatabányai Városi Bíróság viszont csak október végén hozta meg az első fokú ítéletét: T. M.-et közösség megsértése miatt tízhavi javító-nevelő munkára ítélték, amit a munkahelyén, 15%-os bércsökkentéssel kellett eltöltenie. Az indoklás hosszasan fejtegeti, hogy a vádlott nagy futballrajongó, ha módja van, minden mérkőzést megnéz, rendszeresen olvas sportújságot, jól ismeri a csapatok összeállítását és játéktudását – ezzel mintegy azt sugallva, hogy T. M.-nek igaza lehetett akkor, amikor azt hangoztatta, hogy a magyar válogatottnak győznie kellett volna. Vagyis tettét a mérkőzés elvesztése miatti – a fentiek alapján jogosnak tekinthető – felháborodásában, ún. „vélt sérelem” miatt követte el.

A bíróság elfogadta T. M. védekezését, vagyis azt, hogy a szovjetek „kinyírására” vonatkozó kijelentését a szovjet labdarúgókra tette, és nem a szovjet emberekre általában. Miután a beszélgetés során a világbajnokság és a magyar–szovjet mérkőzés volt a téma, egyrészt „a logika általános szabályait”, másrészt „az egyszerűbb emberek mondatszerkesztési készségét” figyelembe véve nem is lehetett más következtetést levonni. (Habár L. I. a vádlott megjegyzéséből azt a konklúziót vonta le, hogy a vádlott a megjegyzését a szovjet népre értette, a bíróság szerint a tanúnak a tényeket kell közölnie, nem pedig következtetéseket; ezek levonása a bíróság dolga.)

A másodfokon eljáró Komárom Megyei Bíróság teljesen máshogy látta az esetet, a vádlott cselekményét izgatásnak minősítette, és ezért T. M.-et négyhavi szabadságvesztésre ítélte, melynek végrehajtását három évre felfüggesztette. A megyei bíróság véleménye szerint T. M. kijelentése (ha rajta múlna, kinyírná a szovjeteket a kicsitől a nagyig) egyfelől nem kizárólag a szovjet futballistákra, hanem valamennyi szovjet emberre vonatkozott, másfelől azt nem a mérkőzés feletti vita hevében tette, hanem a korábbi megnyilatkozásaitól „időbelileg megszakítva”.

Sajátos humorérzékről tesz tanúbizonyosságot az indoklásnak az a maliciózus megjegyzése, miszerint „a logika általános szabályai” alapján olyan következtetés is levonható, hogy a vádlott a fenti szavakat a szovjet népre vonatkoztatta. A megyei bíróság nem fogadta el azt sem, hogy bármilyen „vélt sérelem” állhatna a kijelentések hátterében, mivel „semmiféle egyéni sérelem nem érhet egy magyar futballrajongót, mert a magyar csapat esetleg vereséget szenved”. A jogerős ítélet nyomán T. M. politikai elítéltnek minősült, ezért az állambiztonság operatív nyilvántartásba vette és évekig megfigyelés alatt tartotta.

A sport iránt érdeklődő közvélemény egy része hónapokkal később is meg volt arról győződve, hogy a szovjetektől elszenvedett vereségnek nagypolitikai okai voltak. Amikor 1966 őszén felvetődött – az utóbb valótlannak bizonyuló – hír, miszerint Baróti Lajos lesz az FTC edzője, az elképzelés enyhén szólva nem aratott nagy sikert a játékosok, a vezetők és a drukkerek körében. Utóbbiak úgy látták, hogy Baróti azért akar befurakodni a Ferencvároshoz, hogy „helyrehozza becsületét, és hogy ne utálja mindenki”. (Ez a vélemény az FTC-hez kapcsolódó jelentésekről is sokat elárul.) A Fradi-szurkolók szerint a volt szövetségi kapitány kormánykitüntetést is azért kapott, mert „a világbajnokságon a szovjet csapattól hagyta megveretni a magyar csapatot”.

előző oldal következő oldal 3 / 5