Mit kerestek itt a törökök 1552-ben?

2013. augusztus 28. 13:33

A XVI. század elején az oszmánok három kontinensre kiterjedő országának területe másfél millió négyzetkilométert tett ki, népessége pedig 10–12 millió fő körül mozgott. Kincstára kimeríthetetlennek tetszett, hadseregét legyőzhetetlennek tartották. Miután I. Szelim szultán a század első két évtizedében a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében szinte minden könnyebben elérhető területet meghódított, az 1520-ban trónra lépő Szulejmán új stratégiát választott: kelet helyett nyugat felé fordította seregeit, és megindította a „latin” Európa elleni hódító háborúkat.

Korábban

Fráter köpönyeget vált

Magyarország elfoglalása csak az első lépcsőfok lett volna grandiózus terveiben. A nándorfehérvári (1521) és a még fényesebb mohácsi (1526) diadal azonban megnövelte a szultán és a jó barát Ibrahim nagyvezír önbizalmát. Úgy határoztak, hogy nem bajlódnak az immár sajátjuknak tekintett Magyarország fokozatos megszállásával, hanem egyenesen a szomszédos, keleti Habsburg Birodalom ellen fordulnak, s egy csapásra megszerzik annak területeit. A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során azonban kiderült, hogy a szultán túlbecsülte erőit. Végül 1541-ben megszállta Budát és megszervezte az első magyarországi oszmán tartományt, hogy ellátó bázisait közelebb hozza Bécshez.

A Ferdinánd király és Szulejmán közti küzdelem következő felvonása 1542-ben és 1543-ban zajlott le. Először német birodalmi hadak ostromolták meg Pestet és vallottak csúfos kudarcot, a rákövetkező évben pedig a szultán indult ismét Bécs ellen, de nem tudott eljutni a vágyott városig. 1544-ben az eddigieknél is nagyobb hadi vállalkozás előkészítéséhez fogott, ám a következő év tavaszán ezt ismeretlen okokból lefújta. A két nagyhatalom 1547-ben öt évre szóló békét kötött. Kiegyezésük és megosztozásuk Magyarország területén lassanként új pályára állította a keleti országrészt. A szultán által Szapolyai János Zsigmond gyámjául kijelölt Fráter Györgynek és Petrovics Péternek részt kellett vennie a török hadsereg ellátásában, és várak átadását is követelték tőlük.

A sorsdöntő háború elmaradásával azonban Erdély és a Temesköz végül szerencsésen elkerülte a bekebelezést. Fráter György közben Buda elvesztése óta kitartóan azon dolgozott, hogy Erdélyt a Habsburg király uralma alá adja. 1549-ben a Barát és a király biztosai megegyeztek Erdély és a Részek Ferdinánd jogara alatti egyesítéséről. A nyírbátori egyezség alaposan felkavarta a nagypolitikát. Izabella királyné és hívei nyíltan szembeszegültek a határozatokkal, sőt 1550 nyarán szabályosan feljelentették a Portánál Fráter Györgyöt. A szultáni udvar egy csaus útján elrendelte az erdélyieknek a helytartó letételét és megölését. Erre aztán szeptemberben polgárháború tört ki Erdélyben, de a királynő támogatói az év végére alulmaradtak a Barát csapataival szemben.

Miután 1551 nyarán Ferdinánd hivatalosan bejelentette a Portán Erdély megszállását, Szulejmánnak egyetlen eszköze maradt, hogy „tulajdonát” megvédje: a fegyver. Seregeit két irányból, a Temesköz és kelet felől Erdély megtámadására küldte. Fráter György taktikázása azonban elbizonytalanította a török vezetést, ráadásul a katonai akciók sem hozták meg a várt eredményt. A ruméliai beglerbég kudarcai és a Barát meggyilkolása 1551–52 fordulóján arra késztette a szultáni udvart, hogy átgondolja stratégiáját, és komolyabb erőket vessen be a helyzet rendezése érdekében.

Szulejmán a magyarországi katonai műveletek irányítását három ember: Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég, Hadim Ali budai beglerbég és Kara Ahmed pasa másodvezír kezébe tette le. Utóbbit kinevezte a hadjárat főparancsnokának. A török vezetés nagyszabású, több fronton egyszerre indított offenzívát tervezett, és a főcsapást Erdélyre kívánta mérni. Az elgondolásokat azonban alaposan szétzilálta Tóth Mihály hajdúinak Szeged elleni támadása 1552. február 21-én hajnalban, valamint azok a hírek, amelyek a horvátországi keresztény csapatok mozgolódásáról, Esztergom és Székesfehérvár veszélyeztetettségéről futottak be. Miután a budai beglerbég felmentette Szegedet és megerősítette tartománya védelmét, az udvar módosította a hadműveleti célokat, és átszervezte a rendelkezésre álló erőket.

A moldvai vajda azt a feladatot kapta, hogy Behrám burszai béggel, a tatár kánnal és a Kirk Kilisze-i szandzsákbéggel együtt keletről hatoljon be Erdélybe. A lengyel és kozák beütések veszélye miatt azonban többszöri átcsoportosítást hajtottak végre. A tatár kán végül meg sem érkezett, ehelyett oroszországi portyára ment. A tatárok így csupán a lélektani hadviselésben kaptak némi szerepet, mert a török vezetés hónapokon át 30–40 000 portyázó tatár beözönlésével ijesztgette az erdélyieket. A moldvai vajda hadmozdulatával egyidejűleg a havasalföldi vajda és Szinán tekei bég összevont csapatainak dél felől kellett Erdélyre törniük. Az Ahmed vezette fősereg közben a Temesköz elfoglalása után Erdély ellen indult volna.

FODOR PÁL CIKKÉNEK FOLYTATÁSÁT KERESSE A MÚLT-KOR MAGAZIN NYÁRI SZÁMÁBAN!