Óvatosságra inti a történelem az újrázni készülő Obamát

2012. szeptember 6. 15:31

Kétszer is meg kellett volna fontolnia Barack Obamának, hogy elfogadja pártja jelölését a demokraták charlotte-i országos konvencióján. Történelmi példák hosszú sora mutatja, hogy a második elnöki terminusukat megkezdő politikusoknak nem sok babér termett hivataluk második négy évében.

Korábban

Több mint egy évszázada ül „átok” azokon az elnökökön, akiknek sikerült újraválasztatniuk magukat és újabb négy évet tölthettek el a Fehér Házban. Voltak, akiket a második elnöki terminusuk idején öltek meg – így járt Abraham Lincoln (1861-1865), akivel egy magányos merénylő golyója végzett, vagy éppen az Egyesült Államok 25. elnöke, William McKinley (1897-1901), őt egy feldühödött anarchista gyilkolta meg 1901 szeptemberében. De nyugodtan a tragédiák sorába vehetjük az országát az első világháborúba vezető béke Nobel-díjas Woodrow Wilsont (1913-1921) is, aki miután szélütést kapott, többé már nem tudta ellátni elnöki teendőit, amit hivatali ideje végéig felesége vett át.

A második világháború utáni elnökök közül több olyan is akadt, akinél hamar elpárolgott az újraválasztása felett érzett eufória. A demokrata Harry Truman (1945-1953) ugyan kitöltötte hivatali idejét, de kénytelen volt végigasszisztálni, ahogy szépen lassan 22 százalékra olvad a támogatottsága az amerikai választók körében.

Még kevesebb öröme lehetett az újrázásban Richard Nixonnak (1969-1974), miután csúfosan belebukott a 20. századi amerikai történelem talán legnagyobb belpolitikai válságába, a Watergate-ügybe. Ronald Reagan (1980-1988) addigi politikai eredményeit pedig szinte teljesen beárnyékolta az úgynevezett Irán-kontra ügy, amely során az USA fegyvereket adott el – az akkoriban Irakkal háborúskodó – Iránnak, és a befolyt pénzekből a nicaraguai ellenzéket (kontrák) támogatta gerillaakcióikban. S hogy a Lewinsky-ügybe majdnem belebukó Bill Clintont vagy a népszerűtlenségi csúcsokat döntögető George W. Busht már ne is említsük.

„Szinte íratlan szabály, hogy a második négy év soha nem olyan jó, mint az első” – így Stephen Hess, a Brookings Institution történésze, aki összesen négy amerikai elnököt szolgált ki. „Általánosságban elmondható, hogy az elnökség olyan, mint egy homokóra, amelyből folyamatosan folyik ki a homok” – fűzte hozzá.

A helyzet paradox – vélik a szakértők –, hiszen az újraválasztással a szavazók megerősítik az elnököt abban, hogy jó úton jár és sikeres négy évet tudhat maga mögött. Egy másik történész, Robert Dallek úgy látja, a regnáló elnök újraválasztására akkor kerül sor, amikor az a bizonyos meleg fogadtatás elillan, a túlterhelés és a véget nem értő politikai csaták pedig rámutatnak az elnök gyengeségére, ami akár végzetes lehet.

Az önhittség szintén az elnök elhasználódásához vezethet. Wilson például arra vállalkozott, hogy az első világháború után új világot épít a Népszövetség vezetésével, a szenátus azonban útját állta a kezdeményezésnek. Csakúgy, mint Roosevelt esetében, aki az igazságszolgáltatást próbálta a saját képére formálni, aminek eszközét az Egyesült Államok alkotmánybíróságának szerepét is betöltő Legfelsőbb Bíróság tagjainak a hozzá lojális szakértőkkel való kicserélésében látta.

A történészek abban is egyetértenek, hogy az amerikai elnököknek kicsi mozgásterük van arra, hogy újraválasztásuk után finomhangolják politikájukat, a második terminus inkább arra jó, hogy megerősítsék vele az addigi politikai irányvonalat. Előbbire általában alig két évük van, mivel a kongresszusi félidei választások könnyen olyan helyzetet teremthetnek, amiben a végrehajtó hatalom birtokosa „béna kacsának” érezheti magát, ha mindenben megkötik a kezét.