Szálasi özvegye a rejtőzködő emberek közé tartozott. 1945 előtt is kerülte a nyilvánosságot, és a háború után minden oka meg volt arra, hogy ezen ne is változtasson. 1992-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal még Gosztonyi Péter történész interjút készített vele. Első benyomása a következő volt: „Apró asszonyka, korához képest jól öltözött, festett barna haja szépen rendbe téve, sima arc, élénk szemek, nem ellenszenves jelenség.” Gosztonyi rövid interjújánál jóval gazdagabb az a beszélgetés, amelyet 1988 táján Bartos Tibor műfordító készített vele. A 127 gépelt oldalas anyag töredékeinek stilizált változata ismeretlen módon az internetre is felkerült. E sorok írójának Bartos személyesen adta oda a teljes legépelt beszélgetést. A továbbiakban alapvetően ebből az interjúból idézek.

Lucz Gizella Franciska, a későbbi Szálasi Ferencné 1906. október 21-én született Lucz Ferenc és Köhler Katalin hetedik gyerekeként. Leánykori nevét egyébként minden róla szóló írás következetesen „Lutz”-nak írja, holott ő Luczként írt alá, és az 1944-es telefonkönyvben apja is így szerepelt. Szülei Aradról származtak Budapestre, Lippa melletti szőlőjükből 1918-ig hordtak fel borokat a fővárosba. Ismert nagyapja, aki Aradon maradt, még bútorrestaurátorként dolgozott, a Sulkovszky hercegek bútorait is javította. Anyja árva lány volt. Testvérei közül négyen meghaltak, ketten még egészen korán, két nővére pedig már gyerekkorban (tüdőbajban, illetve szívbillentyű tágulásban, ráadásul karácsonykor). Ebből is adódott, hogy a viszonylag jómódú szülők rendkívül féltették, minden munkavégzéstől eltiltották. Újpesten a Koppány utcában önálló házban laktak a gyárnegyed mellett, és egy állandó cselédet is tartottak. Szülei gyárában eleinte 40 munkást foglalkoztattak és műszaki mérőeszközöket gyártottak. Gizella a soroksári úti elemi iskolába, majd a Teleki Blanka felsőkereskedelmibe járt. A kor szokásainak megfelelően gyermekkorától zongorázni tanult, de mellette nyelvórákat is vett franciából és németből. Elég jól zongorázhatott, mivel a Zeneakadémián egy alkalommal Chopin valcereket is előadott. Diplomát azonban interjúja szerint nem kapott. Tanára Thoma József volt, akit az a néhány publikáció, amely foglalkozik egyáltalán Szálasinéval, rendre Thomán István zongoraművésszel és zenepedagógussal kever össze.

Katalin nővéréről és Gyula bátyjáról sajnos nem állnak rendelkezésre részletes adatok, csak annyit tudni, hogy mérnök végzettségű bátyja először a Weiss Manfréd Művekben dolgozott majd egy autógyár eladási osztályát vezette és igen jól keresett – annyira jól, hogy kishúgának is vett egy drapp Peugeot gépkocsit. Katalin nővére 21 éves korában férjhez ment, a Ludovikát végzett Weniger László vette el. Ennek a későbbiekben fontos szerepe lett, mivel Weniger a folyamőrségénél szolgált, és 1927-ben egy alkalommal magával vitte Gizellát is a május 15-én az óbudai folyamőr laktanyában az otrantói ütközet emlékére rendezett misére (nem bálra, mint az sok helyen tévesen szerepel). A mise után ebédet adtak: „mi már elkésve érkeztünk, és utána hosszú keskeny asztaloknál a folyamőrök felszolgáltak szendvicseket, meg sört, és a másik asztalnál ült egy nagyon csinos férfi, nem folyamőr, hanem vezérkari. Levetette a kalapját és én néztem, jaj de gyönyörű ez a férfi, bronzba kellene önteni a profilját. És ő átnézett mihozzánk, és fogta a poharát, átköszönt, én meg vissza neki.”

A bigott kedves kedveseként

Szálasi másnap már levizitált a családnál, és ettől kezdve a ház rendszeres látogatója lett. Jövendőbelije azonnal halálos szerelemre lobbant, legszívesebben külföldi utazását is lemondta volna: „Azt mondta, kijön a pályaudvarra, elbúcsúztatni. Ki is jött civilben, még abban is nagyon csinos volt. Olyan karcsú volt, mint egy nő, át lehetett fogni a derekát.(…) Na és aztán átkoztam az egész Párizst, hogy én most megyek oda.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz számában olvasható.