Italo Balbo – a Tobruk fölött 1940-ben életét vesztett líbiai kormányzó – szerint a Róma elleni fasiszta fölvonulás elhatározásához, a döntés megszületéséhez nagymértékben hozzájárult egy másik, szintén demonstratív aktus, az 1922. október eleji Bolzano (Bozen) elleni fasiszta menetelés (marcia su Bolzano) sikere.

Kezdetben Bolzanót, és az első világháborút követően Olaszországhoz került döntően német ajkú területeket reménnyel tölthette el az uralkodó, III. Viktor Emánuel, amikor 1919. december 1-jén elmondott trónbeszédében a kisebbségi jogok teljes tiszteletben tartását ígérte. Az ünnepélyes államfői deklarációt követően azonban nem történt érdemi változás e területe, sőt a helyzet rosszabbodott: 1921-től véres németellenes agressziók követték egymást. 1922. október 2-án a Bolzanóba vonult fasiszták – ország-világ előtt bizonyítandó, hogy a gyenge központi kormánnyal szemben ők az állam és az olasz nemzeti egység egyetlen potens képviselői – megbuktatták a város utolsó német ajkú polgármesterét.

Noha Balbo véleményében van igazság, a sikerhez azonban más összetevők is hozzájárultak. Az ország belső problémái, a gazdasági nehézségek és az egyre elhatalmasodó társadalmi feszültségek, az Itáliát kormányzó liberális politika, valamint a baloldal mélyülő válsága teremtett kedvező feltételeket egy Róma elleni katonai akcióhoz. A fasizmus számára a hatalom annak ellenére került elérhető közelségbe, hogy a párttá alakult mozgalom 1922 októberéig nem ragadott magával számottevő tömegeket. A fasizmus jelentős bástyája, tulajdonképpeni első fellegvára a komoly szláv kisebbséggel bíró vegyes lakosságú Trieszt volt, s csak később, a párttá alakulást követően erősödtek meg az olyan városok, mint Ferrara, Cremona, Milano, Bologna vagy Firenze. A szocialista fellegvárnak tekinthető Torinóban vagy Rómában nem volt jelentős számú fasiszta párttag, a dél-olasz tartományokban és Szicíliában pedig szinte hírmondóban sem lehetett velük találkozni. Az 1921. május 15-i képviselőházi választások során mindössze 35 képviselői helyet – a nacionalista jobboldal és liberális pártokkal koalícióban – megszerző Fasiszta Párttal (Partito Fascista Nazionale) nem kellett komolyan számolni.

Bíztak benne

Mindezek ellenére, a „Most vagy soha!” jegyében látott hozzá 1922 októberében egy négytagú bizottság, az úgynevezett quadrumvírek – Cesare Maria De Vecchi, Emilio De Bono, Italo Balbo, Michele Bianchi – a hatalomátvétel politikai-katonai tervének elkészítéséhez. Az országot körzetekre osztották, és Perugia katonai központtal készültek a főváros, illetve a liberális olasz állam elleni, a fasiszta terminológia által előszeretettel „forradalomként” aposztrofált katonai műveletekre, politikai manőverekre. A párt október 24-re Nápolyba összehívott nagygyűlésének egyik legfontosabb feladata éppen ezért a vezérek elgondolásának, vagyis a Róma elleni felvonulás részleteinek elfogadása lett volna. Ilyen katonai terv azonban nem létezett, hiszen mindenki tisztában volt azzal – és ehhez kétség nem férhetett –, hogy a fasiszta erődemonstráció hírére a királyi hadsereg Rómába rendelt egységei könnyedén felülkerekednének a mintegy 26 000 főt számláló, de rosszul fölfegyverzett fasiszta rohamosztagos csapatokon. A főváros ellen tervezett katonai akció sikeres végrehajtását az is nehezítette, hogy összeköttetés híján gyakorlatilag nem kommunikáltak egymással - az utánpótlással és élelmezéssel egyébként is küszködő - feketeinges csapatok. A menetelés katonai előkészítettsége, végrehajthatósága, mondhatni kudarcra volt ítélve. Nem is klasszikus államcsínyről volt szó, inkább az azzal való fenyegetésről.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz számában olvasható.