Óceániában alakultak meg az első ökopártok

2010. március 29. 11:14 Fekete István

Elnevezésükben ugyan még nem jelent meg a "zöld" kifejezés, azonban a politikatudomány a két óceániai sziget, Tasmania és Új-Zéland öko-formációját egyértelműen a hetvenes-nyolcvanas évek zöldmozgalmának előőrsének tekinti.

Korábban

Tulajdonképpen Ausztrália legkényesebb vízügyi problémájának, a Pedder-tó kiáradásának köszönhető, hogy az United Tasmania Group (UTG) zászlót bonthatott, s a világ első ökopártjaként megnyitotta az utat a később nagyobb karriert befutó – például a német és brit – zöld pártok előtt. Az UTG hivatalosan 1972 márciusában alakult meg, s az áprilisi állami (Tasmania) választásokon négy százalékos eredményt ért el, amellyel a törvényhozásban egy helyet sikerült elcsípniük.

Az UTG inkább társadalmi egyesületként tekintett önmagára, az egyik alapító tag, Dick Jones szerint ugyanis a pártokra jellemző hierarchia az ökológiai probléma szerves része, ezért az UTG-t egymással kooperáló érdekcsoportok decentralizált szervezeteként működött. Az „Új Etika” című írásban lefektetett alapelvek (közvetlen demokrácia, ökológia, béke, társadalmi igazságosság) a későbbi „zöld” programok legfontosabb pilléreivé váltak. A négy évvel későbbi megmérettetésen azonban a párt már csak árnyéka volt önmagának, s a kiábrándító 2,2 százalékos eredmény a szervezet lassú halálának előkészítője lett. Az ökopárt 1990-ban azonban visszatért a politikai arénába, de ez csak arra volt jó, hogy előkészítse a terepet Bob Brownak, aki a Tasmanian Greens megalapítója lett.

Az első nemzeti zöldpárt szintén 1972-ben ütötte fel a fejét: a wellingtoni (Új-Zéland) Victoria Egyetem falai között megalapított szervezet a 24 éves, újságíró végzettségű Tony Brunt vezetésével az új baloldaltól és az új-zélandi munkáspárttól eltávolodott, illetve a marxista-leninista blokkoktól elidegenedett választókat kívánta megszólítani. Brunt sajnálattal vette tudomásul, hogy az olyan akut problémákkal, mint a melegek jogai, vagy a bennszülött maorik régi-új, megoldásra váró kérdése, az új-zélandi politikai színpadot a negyvenes évektől kisajátító két nagy blokk, a Munkáspárt és a Nemzeti Párt egyszerűen nem hajlandó foglalkozni.

Az eredetileg Ifjúsági Pártnak nevezett tömörülés (Brunt nem hitte, hogy mondanivalója bárkit érdekelne a harmincas korosztályon kívül) társadalmi megújulást hirdetett, de egyúttal a környezet megvédését is hangsúlyozta. Az Értékek Pártja (Values Party, VP) az akkor érvényben levő választási rendszer értelmében három egymást követő megmérettetésen sem szerzett parlamenti mandátumot (az eredmények négy és hat százalék között mozogtak), s képviselőt is csak a helyi törvényhozásba tudott küldeni – 1978-ban már minden összejátszott az Értékek Pártja sikere ellen, az embereket pedig leginkább a magas munkanélküliség érdekelte.

Kezdetben minden jel arra utalt, hogy a VP bebetonozza magát az új-zélandi politikai életbe, az 1975-ös 5,2 % ugyanis alig maradt el a németországi zöldek nyolc évvel későbbi eredményétől, amellyel 28 képviselőt küldhettek a nyugat-német törvényhozásba. A német zöld párt akkor hangos sikert aratott, ellentétben az új-zélandi ökopárttal, amelynek bravúros eredménye szinte észrevétlen maradt. A VP a nukleáris energia ellen és az atommentes övezet, illetve a zéró gazdasági növekedés megteremtése érdekében kampányolt, s reformjavaslatai voltak az abortusz, a kábítószerek és a homoszexuálisok jogaival kapcsolatban is.

Habár a VP soha nem került be a parlamentbe, ezeknek a kérdéseknek a hangsúlyozásával magára vonta a közvélemény figyelmét: a politológusok szerint az Értékek Pártja volt az első olyan tömörülés, amely a környezetet a politikai diskurzus keretébe helyezte, s számos más mozgalomra is hatással volt. Az 1978-as demoralizáló vereségbe Tony Kunowski pártvezető is belebukott, a pártot pedig a szakadás réme fenyegette: a „vörös” zöldek és a „fundamentalista” zöldek belharca végül elcsendesedett, 1990-ben az egykori VP-tagok a mai napig fennálló Aotearoa (Új-Zéland maori nyelven) zöld párthoz csatlakoztak.