Megválogatta terrorista szövetségeseit Sartre

2010. március 19. 09:15 Fekete István

Jean-Paul Sartre ugyan a fegyveres erőszak egyik legelszántabb apologétája volt, de a gyakorlatban ő is megválogatta "szövetségeseit": míg az algériai FLN mellett teljes mellszélességgel kiállt, addig a palesztin terrorista csoportokhoz és a RAF-hoz való viszonya meglehetősen ellentmondásos volt.

Korábban

Sartre politikai aktivistaként 1941-ben a németországi hadifogságból történt szabadulása után a Socialisme et Liberté (SL) nevű földalatti mozgalom egyik megalapítójaként tette le névjegyét. A társaság ügyéhez azonban nem tudta megnyerni André Gide és André Malraux támogatását, ezért Sartre lelkesedése alábbhagyott, az SL pedig feloszlott. A filozófus-író ezért az ellenállásban írásaival vette fel a harcot, többek között ekkor született meg a Lét és a semmi című főműve is. Párizs felszabadítása, 1944. augusztus után esszét írt az antiszemitizmusról, majd a Camus által alapított kommunista Combat lap munkatársa lett, a háború végeztével pedig elindította a Les Temps Modernes politikai, irodalmi és filozófiai havilapot.

Sartre kommunizmusát nem itatta át a fanatikus hit, a filozófus például elítélte a sztálini tisztogatásokat, felszólalt az 1956-os magyar forradalom leverése ellen és hivatalosan soha nem lépett be a francia kommunista pártba. Sartre emellett ellenezte a vietnami háborút, védelmébe vette a diszkriminált baszkokat, ostorozta a kubai Batista-rezsimet és részt vett az amerikaiak Vietnamban elkövetett háborús bűneinek feltárását célzó Russel Bíróság 1967-es elindításában is.

Sartre a hatvanas években többször is járt Kubában, ahol Fidel Castróval és Che Gueverával is találkozott, akiről azt nyilatkozta, hogy „nem csak egy entellektüel, hanem korunk legteljesebb emberi teremtése”, a „legtökéletesebb ember”. Politikai aktivistaként a legnagyobb erőfeszítéseket Algéria függetlenségéért tette; a Nobel-díjas író főszerepet vindikált magának az algériai francia uralom végét követelők táborában. Sartre volt az észak-afrikai állam függetlenségéért küzdő FLN talán egyik legnagyobb híve, nevét pedig ott találjuk az 1960-ban a többek között a francia hadsereg jogsértő gyakorlatát bíráló Manifeste des 121 aláírói között.

A filozófus egyik legellentmondásosabb kijelentését az 1972-es müncheni olimpián bekövetkezett tragédia kapcsán tette, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet kilenc izraeli sportolót rabolt el, kettőt pedig meggyilkolt. Sartre a terrorizmussal kapcsolatban leszögezte, hogy ugyan az „egy szörnyű fegyver, de az elnyomott szegényeknek nincs más eszközük”. Sartre egyszersmind párhuzamot vont a két nép harca között, mondván, hogy azok a franciák, akik az algériaiak által elkövetett terrorista cselekedeteket elfogadják, nem lehetnek fenntartásaik a palesztinok módszereit illetően sem. Jóllehet a filozófus-író Izrael és a cionizmus támogatójának hírében állott, egy ízben azt mondta: teljesen felháborító, hogy a francia sajtó és közvélemény a Münchenben történteket elfogadhatatlan botránynak ítélik.

1974-ben romló egészségügyi állapota ellenére Sartre a német Vörös Frakció terroristaszervezet vezetőjét, a négy hete éhségsztrájkoló Andreas Baadert is meglátogatta a stuttgarti Stammheim börtönben. Sartre felemelte a hangját a foglyok rossz körülményei ellen, a RAF-tagok elítélése és bebörtönzése után pedig a Der Spiegelnek nyilatkozva a fogvatartottak szabadon engedését követelte. A gyakorta hangoztatott állítások ellenére – írja Ian H. Birchall Sartre a sztálinizmus elleni munkájában – Sartre nem szimpatizált a terroristákkal. A filozófus csak a kormány által megtestesített elnyomás ellen protestált, s a nevezetes látogatás nem fogható fel a Baader melletti szolidaritás kinyilvánításának jeléül.

Ennek egyik megfellebbezhetetlen forrása maga a német terrorvezér, aki így summázta a találkozót: „Barátot vártam és e helyett bírót kaptam”. Sartre noha alapvetően „kudarcként” élte meg az eszmecserét, azt mondta, hogy ha újra megtehetné, még egyszer találkozna Baaderrel. Sartre A dialektikus ész kritikája című művében foglalta össze a terrorizmussal kapcsolatos észrevételeit, amelyben a filozófus a fegyveres erőszakot az emberi ügyek legmagasabb rendű pozíciójába helyezi. A terror a társadalmi szerveződés mozgató ereje és a szabadság kulcsa – így Sartre, aki a terrort és az erőszakot olyan célként dicsőítette, amely megtisztítja az erőket.