Véres zavargásokat hozott az indiai függetlenség

A szubkontinens mérhetetlen gazdagsága és stratégiai fekvése miatt már a 16. század óta a gyarmatosítás elsődleges célpontja volt, portugálok, hollandok és britek vetették meg itt lábukat. A versengésből végül a britek kerültek ki győztesen, akik a 19. század közepén egész Indiára kiterjesztették hatalmukat.

A függetlenedés első jelentős kísérletét, az 1857-es szipojlázadást vaskézzel leverték, de folytatódott az ellenállás. 1885-ben megalakult az Indiai Nemzeti Kongresszus (INC), amely a függetlenedés és az indiai nacionalizmus motorja lett. A britek 1909-ben minden állam élére kormányzót állítottak, az ő tanácsadó testületében indiaiak is részt vehettek. Az éledő nacionalizmus közepette ez kevésnek bizonyult, így Nagy-Britannia 1919-ben kétkamarás indiai törvényhozást állított fel és szavazati jogot adott az ötmillió leggazdagabb indiainak az ország ügyeinek intézésére.

A húszas évek forrongása közepette emelkedett ki a következő időszak három jelentős politikusa: Dzsaváharlál Nehru, Mahátma Gandhi és Muhamed Dzsinna. Nem kis részben Gandhi az egész világ figyelmét Indiára irányító erőszakmentes ellenállása miatt 1935-ben a brit parlament újabb jogokat biztosított az indiai központi törvényhozásnak és a 11 területi törvényhozásnak, a hadügyek és külügyek intézése azonban továbbra is brit kézben maradt. Mivel a törvény nem vette figyelembe a vallási megosztottságot, az önálló muzulmán államot követelő Dzsinna és az egységet fenntartani akaró Nehru és Gandhi harca egyre elkeseredettebbé vált.

Gandhi és Mountbatten 1947 augusztusának elején

A II. világháború után a megroppant brit birodalom már nem tudta tovább fenntartani indiai befolyását. A brit kormány 1947-ben - hogy megelőzze uralmának erőszakos megdöntését - bejelentette a gyarmati csapatok kivonását, majd az ún. Mountbatten-terv alapján, a kontinens felosztásával, 1947. augusztus 15-én megalakították India és Pakisztán dominiumot; mindkét állam tagja lett a brit Nemzetközösségnek.

1947. augusztus 15-én híres beszédében Nehru így értékelte a hosszan tartó küzdelem eredményét: "Amikor éjfélt üt az óra, és a világ alszik, India életre kel és szabadságot kap. Egy olyan pillanat érkezik el, amely ritkán szokott a történelemben... véget ér egy korszak, egy nép lelke hosszú elnyomás után hallathatja hangját."

Az 1951-52. évi első általános választásokon az 1885-ben alakult Indiai Nemzeti Kongresszus párt került hatalomra, s vezető pozícióját - az 1977-80 és az 1989-91 közötti rövid idősszakoktól eltekintve - 1996-ig megőrizte. Vezetői közül Nehru lánya, Indira Gandhi 1984-ben, majd az ő fia, Radzsiv Gandhi 1991-ben merénylet áldozata lett.

A függetlenség egyben a szubkontinens megosztását is magával hozta: India mellett két egymástól 1500 kilométerre lévő területből létrejött a muzulmán többségű Pakisztán. Akkor ez volt a világ legnagyobb mohamedán állama. A döntés hatalmas népvándorláshoz vezetett, mintegy 15 millió ember változtatott lakóhelyet.

A kis hercegségek hovatartozásukról maguk dönthettek. A kasmíri maharadzsa váltakozó álláspontja háborúhoz vezetett, amelynek végén a terület kisebbik része Pakisztánhoz, nagyobb része Dzsammu és Kasmír néven Indiához került. Pakisztán 1956. március 23-án nevében is iszlám köztársaság lett. A keleti és nyugati országrész ellentétei 1971-ben polgárháborúhoz vezettek, Kelet-Pakisztán Banglades néven független állam lett.

(Múlt-kor/MTI)