Helyrehozták a mohikánok temetőjét

1826-ban jelent meg James Fenimore Cooper regénye Az utolsó mohikánról, ám Melissa Tantaquidgeon Zobel, a törzs történésze szerint "a regény csak a népirtás egyik formája volt, hiszen azzal mintegy kiírták őket a történelemből". A törzs egykori temetőjének visszaszerzésével azonban mostantól nem engedhetik, hogy Unkaszt bárki is elfeledje - állítja.

A területetet ugyanis eredetileg Unkasz törzsfőnök adta a telepeseknek azzal a feltétellel, hogy az indiánok megtarthatják a temetőt. Az 1600-as évek eleje óta használt sírkertbe több ezer mohikánt temettek, míg az utolsó törzsi szertartásra 1876-ban került sor. A mohikánok már az 1880-90-es években is pereskedtek a területért, mert azt a terjeszkedés miatt szép lassan teljesen beépítették.

A mohikánokat azonban nem kel félteni: ők üzemeltetik ugyanis a világ egyik legsikeresebb kaszinóját, és azon 50 amerikai indián törzs között vannak, akiknek sikerült visszakövetelniük egykori temetőiket vagy szent helyeiket - állítja Suzan Harjo, az indián jogokkal foglalkozó washingtoni Morning Star Institute vezetője. Az elmúlt években a cheyenne és arapaho törzsek egy coloradói tömegmészárlás helyszínét állították helyre, mialatt a Nez Perce törzs Idahóban kapta vissza szakrális központját.

"Több kaliforniai, kaszinót üzemeltető törzs kérvénye pedig a mai nap is folyamatban van" - állítja. Harjo szerint az indiánok a frissen szerzett vagyonukkal azt vásárolják vissza, ami egyébként is az övék kéne, hogy legyen. Mindezzel viszont sietni kell, hiszen több száz temetőt és szent helyet a beépítés veszélye fenyegeti.

Ezek közben Unkasz holttestét is sírba helyezték. A gyászszertartás véget ért. Mindannyian Csingacsgukra néztek. Az apa eddig még nem beszélt. A mohikán főnök tudta, hogy szólnia kell. Végül is erőt vett magán, kiegyenesedett, és tiszta, érces hangon így szólt: - Miért gyászolnak testvéreim? Miért sírnak a lányok? Azért, mert egy ifjú harcos eltávozott a boldog vadászmezőkre? Azért, mert egy főnök becsülettel befejezte életét? Jó volt, megtette kötelességét, bátor volt. Ki tagadhatja ezt? Manitunak szüksége volt egy ilyen harcosra, és magához szólította. Én, az idősebbik Unkasz fia és a fiatal Unkasz apja, olyan vagyok, mint egy kérgétől megfosztott fenyőfa a sápadtarcúak tisztásán. Népem eltávozott a Sós-tó partjairól és a delavárok dombjai közül. Egyedül vagyok... - Nem, nem - kiáltotta Sólyomszem, aki eddig mereven nézte barátját, de most már nem bírta türtőztetni magát -, nem vagy egyedül Csingacsguk! Te rézbőrű vagy, én pedig sápadtarcú, de kora ifjúságunktól fogva egyazon úton jártunk, s mindvégig együtt maradunk az úton. Nekem sincs rokonom, nekem sincs népem. Unkasz a te fiad volt, nekem csak barátom; de esküszöm, sohasem felejtem el ezt a fiút, aki annyiszor küzdött mellettem háborúban, s annyiszor aludt mellettem békében. A fiú elment tőlünk, s ki tudja, mikor megyünk mi is utána; de nem vagy egyedül, Csingacsguk! A mohikán főnök megszorította Sólyomszem kinyújtott kezét, s a két rettenthetetlen harcos így állt egy darabig Unkasz sírja előtt, nem szégyellve, hogy kicsordul a könnyük. A tisztelettudó csendet nagy sokára Tamenund hangja törte meg. - Elég - mondta az aggastyán. - Menjetek, delavárok: Manitu haragja még nem csitult le. Miért akarna még élni Tamenund? A sápadtarcúak urai lettek ennek a földnek, s a rézbőrűek napja még nem virradt fel újra. Eleget éltem. Hosszú életem reggelén boldognak és erősnek láttam népemet, s mielőtt estém elérkezett volna, holtan kellett látnom az utolsó mohikánt. Olvassa el a teljes regényt a MEK-ben!

A mohikánok már évszázadok óta szerették visszakapni a temetőjüket, ám csekély anyagi forrásaik ezt korábban nem tette lehetővé. A szövetségi szinten is elismert, közel 2000 tagú törzs a területet közel egymillió dollárért vásárolta vissza a helyi szabadkőművesektől, majd szintén egymilliót adományozott a városnak. Ezután a temetőt eredeti fényében, parkosítva állították helyre, és ott emléktáblák mutatják be, hogy az angol telepesek szövetségesének számító Unkasz sírját Andrew Jackson, Ulysses Grant és William Taft elnökök is felkeresték. Tantaquidgeon Zobel szerint a hely éppen ezért azt szimbolizálja, hogy a gyarmatosítók mellett ideje lenne, hogy a velük szövetséges indiánokról is megemlékezzenek.

A tervet a norwichi illetékesek is helyeselték, mondván az egy "történelmi hibát" hozott helyre.