Nautilus a japán flotta ellen: az elfelejtett tengeralattjáró-háború II.

Miközben javában zajlott a Midway-szigeteki csata, egy, a környéken járőröző amerikai tengeralattjáró összeakadt a japán flottával. A USS Nautilus több órán keresztül lavírozott vízibombák és rombolók között, mígnem a csata végszavára fel nem emelkedett periszkópmélységbe. A hajó kapitánya, Brockman parancsnok azonnal észrevette pályafutásának legkiválóbb célpontját: egy füstölgő repülőgép-hordozót, amely jól észrevehetően találatoktól küszködött. Tekintettel a kialakult helyzetre és az ellenséges flotta soraiban uralkodó káoszra, Brockman támadásra adott parancsot.

A végeredmény a dokumentációk hiánya, és a megbízhatatlan források miatt, főként a kapitány beszámolójából kiindulva teljes sikernek tekinthető, és a japán hordozó még aznap elsüllyedt.

A sikeres múlt: a USS Nautilus

A Nautilus nagyban hozzájárult egy japán anyahajó elsüllyesztéséhez, noha pontosan még ma sem tudni, hogy az ott elmerültek közül ez melyik hordozó volt. A támadás és a siker azért is figyelemreméltó, mivel ekkoriban az amerikai flottában igazi fejetlenség uralkodott, ami értelemszerűen a tengeralattjárósokra is kiterjedt. 1942 elejére ugyanis elvesztek a Fülöp-szigetek, a Wake-sziget és Guam tengeralattjáró-bázisai, aminek következtében megnehezült a járőrözés, különösképpen a Csendes-óceán nyugati részén.

Az igazán jó képességű parancsnokok (például Brockman kapitány) szinte kivétel nélkül folyamatosan úton voltak, noha sokszor még arról sem volt pontos információjuk, hogy egyáltalán saját kézen van-e a bázisuk. Ha mindez nem lett volna elég, súlyos problémák mutatkoztak a fegyvereik terén is. A hagyományos torpedók ugyanis rendre csődöt mondtak, így kénytelenek voltak a még csak kis számban rendelkezésre álló új típussal kísérletezni. Az 1941 decembere és 1942 közepe között járőröző tengeralattjárók így minden bizonnyal az időhúzás stratégiáját követték, akár tudatosan, akár felsőbb parancsra. Miközben ugyanis ők a lehetetlen célokkal küzdöttek, odahaza már átálltak a háborús gazdaságra. Ennek eredményeként született meg a legújabb tengeralattjáró-típus, a GATO.

A GATO tulajdonképpen a már létező TAMBOR osztály továbbfejlesztése, ha úgy tetszik átalakítása volt. Maga a hajó 1526 tonnát nyomott, de merülés közben akár az 1550 tonnát is elérhette önsúlya, míg hossza 93,6 m volt. A hajó gyári tesztjei során a maximális merülési mélységet 90 méterben határozták meg, de mint általában a tengeralattjáróknál, ez is jóval a biztonságos határ fölött volt. A típussal szemben a mai napig gyakori kritika, hogy csak 90 méterre merülhetett. Ismervén azonban a japán tengeralattjáró-elhárítás állapotát, ezt elégségesnek kell tekinteni.

Az ígéretes jövő: a USS Paddleton

Maximális sebessége felszínen 37,5 km/h, felszín alatt viszont csak 16 km/h volt. A hajó arzenáljának nagysága lenyűgöző: 10 db 533 mm-es torpedó vetőcső, melyből 6 az orrban, 4 a tatban helyezkedett el. Továbbá 1 darab 76 mm-es ágyú, és 2 darab .50 kaliberes, illetve 2 darab .30 kaliberes géppuska. Ezt a fegyverzetet fejleszteni is lehetett, hiszen a hajó felső fedélzetén rengeteg hely volt még. A legénység létszáma békeidőben csupán 60 fő, de háborús helyzetben a hatékony működéshez 85 főre volt szükség.

A hajó meghajtásáról 4 darab, egyenként 1350 lóerős dízelmotor gondoskodott. Mivel azonban a hajóhoz több gyár készített motorokat, ezek a teljesítményadatok könnyen megváltozhattak. A víz alatti haladásról két darab, 126 cellás akkumulátor gondoskodott. A legfontosabb kérdés vitathatatlanul a hatótávolság problémája volt: a hajó felszíni menetben haladva akár 22 ezer kilométert is megtehetett. Ezzel a hatótávolsággal megszűnt a Fülöp-szigeteki kikötők igénye, és lehetségessé vált elérni az óceán minden pontját.

Az első GATO osztályú hajó a USS Gato volt, mely SS-212 kódnévvel került a flotta állományába, az utolsó pedig a USS Hammerhead, melyet SS-364 kóddal láttak el. A hajók bevetése minden várakozást felülmúlt.