Feldolgozatlan maradt a szocializmus emléke

Munkáscsalád lakása, 1955

Az 1989 után villámsebességgel átírt önéletrajzok nem oldhatják meg azt a problémát, hogy ma az embereknek nem illik szembenézniük múltjuknak azokkal az eseményeivel, amelyek valamilyen formában politikailag kötődtek az elmúlt rendszerhez - írta a szerző. Ma például egy életútinterjúban arról kérdezni, miért lett valaki annak idején párttag, egyenesen szalonképtelen. A rendszerváltás éveiben sok ember szembesült azzal, hogy a Kádár-korszak hétköznapi embereit úgy ábrázolták, mint akik részt vettek 1956 emlékének "össznemzeti elfojtásában", és ezért cserébe élvezhették a Kádár-rendszer fridzsiderszocializmusának adományait.

A rendszerváltás időszakában a visszaemlékezők szívesen mondták el olyan eseményekkel kapcsolatos történeteiket, amelyek a szocialista időszakban tabunak számítottak (például 1956-os forradalom, kitelepítés, hadifogság). A kutatók is elsősorban azokat a levéltári forrásokat igyekeztek feltárni, amelyek korábban nem voltak kutathatók. Azonban a levéltári forrásokban a munkások és munkásnők csak igen ritkán és általában makroszintű összefoglalókban jelennek meg, életvitelük, mindennapi tevékenységük írásosan alig-alig dokumentált. Amíg az értelmiségiek íróasztalfiókjában gyakran lapul egy kiadatlan emlékirat, addig a munkások között ritka kivétel az, aki írásos formába igyekszik önteni emlékeit.

Az ipari munkásokkal szembeni szerepelvárásokhoz nem tartozik hozzá, hogy saját történeteiket írásosan reprezentálják. Eszerint a "nem értelmiségiek", a "munkások" vagy "parasztok" emlékezete a szerepelvárásokból fakadóan nem áll össze egységes múlttá, emlékeik esetlegesek, montázsszerűek, nincsenek kész történeteik. A munkások többnyire szavakban, nem pedig írásban adják tovább emlékeiket. A társadalmi elvárások szerint mindennapi emlékeik nem annyira fontosak, hogy részei legyenek a kollektív emlékezetnek.

Ezzel szemben a szakmai diskurzusban történetüket igencsak "sajátosnak" tartják, ami természetesen nem idegen a mikrotörténeti megközelítéstől, amely éppen a "sajátos" történeteket állítja vizsgálódásai középpontjába. Az 1990-es évek közepén kezdődtek el olyan, munkásokkal foglalkozó társadalomtörténeti kutatások, amelyek addig elhanyagolt forráscsoportok bevonásával, a társadalomtudományok (antropológia, etnográfia) módszereinek alkalmazásával már interpretatív alapon foglalkoztak e társadalmi csoportot érintő kérdésekkel a szocialista időszakra vonatkozóan is.

Tóth Eszter Zsófia cikke arra is kitér, miként és milyen példa alapján készülnek az oral history interjúi. Ezeknek könnyen a buktatója is lehet, hogy az emberek élettörténetüket szívesen szerkesztik olyan keretbe, amelyben a köztörténeti narratíva elvárásainak megfelelően a 20. század nagy történelmi eseményeihez igazítva dramatizálhatják életüket. Büszkék rá, hogy az "átmentett hagyomány" vagy a "szerencsés véletlenek sorozata" segítette őket. Ezek az elbeszélések inkább tipikusak, mint egyediek. Ám amikor az interjúalanyok az elbeszélés sodrában "elfeledkeznek" arról, hogy megfeleljenek a köztörténeti narratíváknak, akár csak egy-egy történettöredék, morzsányi elbeszélés erejéig is, akkor más típusú történeteket beszélnek el. Ezeknek a történeteknek a segítségével érthetőbbé tehető, hogy a normatív rendszerre hivatkozó uralmi viszonyok között, más modellben a diktatúrában, miként volt lehetséges, hogy az egyes emberek ne egy típust képviseljenek, hanem életútjukat sajátosként és egyediként ábrázolják.

A kérdés rendezését az sem könnyíti meg, hogy a történészek Magyarországon többnyire akkor szoktak életútinterjúkat készíteni munkásokkal, ha valamely, a köztörténet szempontjából fontosnak tartott esemény résztvevői, szemtanúi voltak.

A teljes cikket az alábbi linken olvashatja el