Száz éves az antant

Száz évvel ezelőtt, 1904. április 8-án írta alá Londonban Henry Landsdowne brit külügyminiszter és Paul Cambon londoni francia nagykövet azokat a megállapodásokat, amelyek - kihatásaikat is beleértve - a diplomáciatörténetben "entente cordiale"-nak ("szívélyes egyetértés", "szívélyes szövetség", "szívélyes egyezmény") minősültek. A gyarmati kérdések rendezésére, a gyarmatok és érdekszférák felosztására hivatott egyezmények, amelyek lényegében közös francia-angol állásfoglalást jelentettek Németországgal szemben, jelentős lépések lettek a német-osztrák-olasz blokkal ("hármas szövetség") szembenálló "Antant" kialakulása felé. A brit-francia megállapodások keretében Párizs elismerte Anglia jogát Egyiptom politikai státusának megváltoztatására, London viszont hozzájárult, hogy Marokkót Franciaország bekebelezze. Rendezték az Új-Foundlanddal és Afrikával (Francia Gambia) kapcsolatos kérdéseket; Madagaszkáron, Sziámban és az Új-Hebridákon elhatárolták az angol és a francia érdekeket. Az előkészítő tárgyalásokba tevékenyen bekapcsolódott a brit uralkodó, VII. Edward is.

Európában az első világháborút megelőző erő-elhatárolódás már a 19. század második felében megkezdődött. Németország, amely a többi nagyhatalomnál korábban az imperialista tömbalakítás útjára lépett, hogy kieszközölje a világ újrafelosztását a maga javára, 1882-ben szövetségi szerződést kötött Ausztria-Magyarországgal és Olaszországgal, ezt a szerződést 1891-ben megújította. Válaszképpen - hosszas tárgyalgatások után - 1893-ban aláírásra került egy francia-orosz szerződés, azaz megtörtént a "két táborra szakadás".

A tömbökön kívül rekedt Nagy-Britannia megpróbálta a maga céljait a két csoportosulás közötti ellentétek kihasználásával elérni, és valamiféle döntőbírói szerepet is kisajátítani a maga számára. A brit diplomácia a 19. század vége felé Németországgal törekedett egyezségre, de tévesen ítélte meg a német imperializmus elképzeléseit, és figyelmen kívül hagyta, hogy a világ újrafelosztását célzó küzdelem elsősorban Nagy-Britannia ellen irányul. A két nagyhatalom érdekösszeütközései sűrűsödtek és a hatalmas német haditengerészet kiépítésének megkezdése még a németbarát angol politikusoknak is felnyitotta a szemét.

Nagy-Britannia, amely igencsak tartott a Németországgal való összecsapástól, szakított a "splendid isolation" politikájával, és szövetségesek után nézett. Mindenekelőtt Franciaországgal próbálta rendezni vitás kérdéseit. Az 1904. februárjában kitört orosz-japán háború gyengítette a francia-orosz szövetséget, a cárizmus haderejének zöme ugyanis távoli frontokon lett lekötve. Az elszigetelődéstől tartó Franciaország sietett Nagy-Britanniával tárgyalásokat kezdeni. Delcassé francia külügyminiszter egyébként már 1902-ben szükségesnek látta a közeledést Nagy-Britanniához, és írásban is rögzítette, hogy "a jövőben Franciaország a maga gyarmati politikáját Angliával egyetértésben szándékozik vezetni". Az angol-német ellentétek éleződése miatt a brit külügyi hivatal is szükségesnek látta a francia közeledés elfogadását. VII. Edward angol király 1903 tavaszán Párizsba látogatott, Loubet francia köztársasági elnök 1903 nyarán viszonozta a látogatást. Az év végén sikerült egy döntőbíráskodási egyezményt is tető alá hozni Anglia és Franciaország között a vitás kérdések békés rendezésére.

Egy évszázaddal ezelőtt, 1904. április 8-án Londonban egy Új-Foundlandra és Nyugat-Afrikára vonatkozó keretegyezmény és két nyilatkozat került aláírásra: az egyik Sziámra, a másik Egyiptomra és Marokkóra vonatkozott. Az utóbbit, amely az okmányok közül a leglényegesebb volt, akkoriban csak részben hozták nyilvánosságra, a titkos megállapodások 1911-ben váltak ismertté. A két nyugat-európai ország vállalta, hogy lényegében nem háborítja egymást észak-afrikai gyarmati ügyleteiben. Az angol kormány szavatolta a hajózás szabadságát a Szuezi-csatornán az 1888-as nemzetközi egyezmény szellemében. Párizs és London vállalta, hogy a marokkói partvidéken, Gibraltárral szemben nem végez katonai erődítési munkálatokat. A titkos megállapodásokban Franciaország kötelezte magát, hogy nem avatkozik bele Anglia egyiptomi nemzetközi jogi és büntetőjogi intézkedéseibe, Anglia pedig vállalta, hogy nem zavarja Franciaország marokkói "reformjait". Ez érdemben "harmadik hatalmak" Egyiptomtól és Marokkótól való távoltartását jelentette, bizonyos kivételekkel Spanyolország javára. Végeredményben London és Párizs védnökségi, sőt bekebelezési jogokat irányzott elő egymás számára Észak-Afrikában.

Az Európából, mai szemmel nézve jelentéktelennek tűnő 1904-es megállapodások nemzetközi kihatása igen erős volt. Különösen nyugtalankodott Németország, hiszen az Anglia és Franciaország közötti alapvető ellentétek feloldódása lehetővé tette számukra, hogy együtt lépjenek fel Németországgal szemben. Oroszországot - a francia külpolitika irányítóinak hitegető nyilatkozatai ellenére - nyugtalanította francia szövetségesének közeledése a brit riválishoz. A német diplomácia nyomban felhasználta a kialakult helyzetet, hogy Oroszországot megnyerje szövetségesének, ez azonban nem járt sikerrel. Az orosz-japán háborúban vereséget szenvedett cárizmus, személy szerint II. Miklós 1905. július 24-én a finn Björkö sziget közelében szövetségi szerződést írt alá II. Vilmossal, de minisztereinek tanácsára a cár hamarosan visszavonta aláírását. Az 1904-es "entente cordiale" lett végül is az az alap, amelyen az 1907-es angol-orosz egyezmény után felépült a Németországgal és az általa vezetett "hármas szövetséggel" szembenálló hatalmak első világháborús koalíciója.

MTI