Az igazi horrortörténet, amely a Moby Dicket inspirálta

2015. december 11. 17:58

1820 novemberében az Essex amerikai bálnavadászhajó mellett egy 25 méteres ámbráscet tűnt fel a Csendes-óceán közepén. A dühös állat nekimenve a vitorlásnak hatalmas károkat okozott, a legközelebbi szárazföldtől – ahol egyébként a szóbeszéd szerint kannibálok laktak – több mint ezer kilométerre lévő matrózoknak át kellett szállniuk a csónakokba. A Moby Dicket inspiráló történet folytatása sem volt éppen leányregénybe illő: a legénység tagjai 89 napon át szenvedtek a nyílt óceánon, volt, hogy sorsot vetettek, kinek a húsát fogyasszák el legközelebb.

Korábban

Baljós kezdet

A később nagysikerű Moby Dick regény írója, a 32 éves Herman Melville 1852 júliusában találkozott először a 60 éves, igencsak lerobbant George Pollarddal, a tragikus sorsú Essex bálnavadászhajó kapitányával. A szörnyű történet szerint, amely a könyvet is ihlette, a hajót 1820-ban támadta meg és süllyesztette el egy ámbráscet. Az akkor 29 éves kapitány (akiről a regény főszereplőjét, Ahab kapitányt mintázták) túlélte az incidenst, visszatért Nantucket szigetére, majd a Two Brothers hajó kapitányaként hajózott ki újra. A vitorlás azonban két év múlva megfeneklett egy korallzátony, mire a babonás matrózok a „szerencsétlenséget hozó” kapitányt nevezték meg Jónásnak. A későbbi könyvbe csupán néhány szó erejéig bekerülő Pollard többet nem kapott új hajót, élete többi részét szárazföldön töltötte, és a falu éjjeliőre lett.

Az Essex hajó balszerencse-sorozata 1819. augusztus 14-én kezdődött, két nappal azután, hogy bálnavadászat céljából elhagyták Nantucket kikötőjét. A 26 méteres hajó sudárvitorlája egy nagyobb szélviharban tönkrement, és kis híja volt, hogy el nem süllyedt. Öt héttel később a Horn-foknál, Dél-Amerika legdélebbi pontjánál, ahol számtalan vitorláshajó süllyedt már el az erős szelek és áramlatok, valamint az Antarktiszről leváló jéghegyek miatt, szintén egy hajszálon múlt a matrózok élete. Azonban tovább folytatták útjukat a Csendes-óceán felé, ahol mindentől távol akartak bálnákra vadászni.

A Galápagos-szigeteken feltöltötték készleteiket, a legénység tagjai hatvan darab, közel 45 kilogrammos teknőst is begyűjtöttek. Egyikük tréfaként tüzet gyújtott a Károly-szigeten, azonban a száraz évszaknak köszönhetően a lángok futótűzként terjedtek és hamarosan beborították az egész szigetet. Pollard emberei még időben ki tudtak menekülni, a kapitány nagyon dühös volt, és meg akarta büntetni az elkövetőt, azonban nem tudta ki volt. A sziget még évekkel később is fekete színekben „pompázott”, és a szóbeszéd szerint a tűz okozta egy helyi teknős és egy poszátafaj kihalását.

Több hónapnyi zsákmányban gazdag időszak után, 1820 novemberében több mint ezer tengeri mérföldre minden szárazföldtől az Essex csónakjaiban ülő matrózok megszigonyoztak néhány bálnát, és húzatták a csónakot az állatokkal, amit „nantucket-i szánkózásnak” hívtak. A 23 éves első tiszt, Owen Chase a hajón maradt, hogy felügyelje a szükséges javításokat, míg a kapitány az embereivel bálnára vadászott. Chase volt az, aki kiszúrt egy hatalmas, becslése szerint 25 méteres ámbráscetet, amely a távolban tűnt fel, fejét a hajó irányába fordítva.