A XVI–XVII. században a Nyugat-Dunántúlon hatalmas birtokokkal rendelkező főúri családok mellett, mint például a Nádasdyak, a Zrínyiek és a Bánffyak, a Batthyányak és az Esterházyak játszottak jelentős szerepet a magyar történelemben. E famíliák generációi fontos szerepet vállaltak a törökellenes harcokban: tagjaik tisztségeiktől függően nemegyszer személyesen álltak a rájuk bízott királyi (mezei) haderő, várkatonaság vagy saját magánföldesúri csapataik élére. Katonai akcióik, portyáik révén nem pusztán a birtokaikon élők és vagyonuk megóvására törekedtek, hanem cselekvő módon vették ki részüket a védelmi rendszer fenntartásából, a végvidéken élő népesség és a haza védelméből. Az 1652. augusztus 26-án lezajlott vezekényi csata 370. évfordulója alkalmából a közelmúltban több megemlékezésre került sor. A Bars vármegyei, Nyitrához közel eső nagyvezekényi síkon történt tragikus események az Esterházy család négy ifjú tagjának hősi halálát követelték. Az összecsapás elsősorban e példátlan véráldozat miatt él elevenen ma is a történeti emlékezetben.

Háborús békeévek

A török Porta és a bécsi Habsburg-udvar képviselői a zsitvatoroki béke alapján Bécsben 1615–1616-ban, Komáromban 1618-ban, majd 1625-ben Szőgyénben is tárgyaltak (gyarmati béke). E megállapodások óta a felek között elvileg béke volt. E „béke” azonban csak a két hatalom közötti diplomáciai kommunikációban létezett, a valóságban a három részre szakadt Magyarország határvidékén állandósult a katonai szokásjog alapján történő rab- és zsákmányszerzés gyakorlata, kisebb-nagyobb összecsapások szinte folyamatosan háborgatták az itt élőket. A királysági és az oszmán kézen levő hódoltsági határsáv népességének a kettős adóztatás sanyargató terhén kívül a mindkét fél által alkalmazott lesvetéseket, a rablóakciókat, majd az ezekre válaszként adott portyákat is el kellett viselnie. A török kézen lévő Esztergomban lakó bégek hírhedtek voltak agresszív, kíméletlen rablásaikról, az 1652 augusztusában ismét odakerült Musztafa bég pedig különösen rossz hírű, kegyetlen ember hírében állt, akinek akciói rettegésben tartották a várostól távolabb élőket is. Musztafa bég tisztában volt a végek szokásjogával, mivel egy alkalommal maga is rabságba került korábban ipolykéri Kéry János koronaőr udvarában. Ott személyesen ismerte meg a Kéryekkel rokonságban álló és ott többször megforduló Esterházy László grófot (1626–1652), Miklós nádornak második feleségétől, Nyáry Krisztinától született fiát, aki apja halála után soproni főispán, majd pápai főkapitány lett, illetve az uralkodótól előbb császári kamarási kinevezést, 1650-ben pedig királyi tanácsosi címet kapott. A bég utóbb, már a vezekényi csata után, Batthyány I. Ádámnak (1610–1659), a dunántúli és Kanizsa ellen vetett végvidékek főkapitányának írt egyik levelében meg is emlékezett a fiatal grófról és az egykor vele szemben tanúsított emberséges bánásmódjáról.

A fiatal Esterházy nemcsak délceg megjelenéséről volt híres, hanem a portyák során tanúsított katonai erényei és bátorsága is széles körben ismertté tették. Már nevelkedése idején alkalma nyílt a katonai tapasztalatszerzésre Batthyány Ádám főkapitány mellett, aki később apósa is lett. Fiatalemberként gyakran találkozott (leginkább Batthyánynál) a XVII. század egyik legkiválóbb magyar személyiségével és hadvezérével, Zrínyi Miklóssal, akihez baráti kötelék is fűzte. A három főúr rendszeresen szervezett közös portyákat, seregeikkel együtt vitéz módon harcoltak, és akcióik során jelentős sikereik voltak – mint például 1651 augusztusában, amikor a törökök által szorongatott kiskomáromi kapitány, gersei Pethő László segítségére sietve, a többszörös létszámbeli túlerő ellenében futamították meg a körülzárt vár alól az ostromló oszmán csapatokat.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. ősz számában olvasható.