A több mint háromszáz éves oszmánellenes küzdelem alatt a Magyar Királyság sok győzelmet aratott és még több vereséget szenvedett el. A nemzet a békésebb XVIII. századba erősen megfogyatkozva lépett, pedig még ezután is voltak törökellenes harcok. Trianon gyökerei valójában ide, az országot hosszan pusztító háborús viszonyokhoz és a Mohácsot követő lelki, demográfiai, gazdasági megroppanáshoz nyúlnak vissza. Az évszázadok során nem akadt olyan magyar nemesi család, amelyiknek akár több férfitagja is ne áldozta volna életét valamely csatában a „kereszténység ősellensége” ellen, nem beszélve a sok névtelen katonáról, legyilkolt parasztról, elhurcolt és meggyalázott asszonyról, megölt kisgyermekről. Ám a nemesség soraiban is kiemelt helyet foglalnak el az erdődi Pálffyak, ugyanis a família bárói, majd grófi és hercegi ágában túlnyomó többségben katonák, kapitányok, hadvezérek voltak, akik közül 1520 és 1720 között kilencen haltak hősi halált a törökök ellen vívott küzdelmekben, mások pedig ugyan nem a csatákban estek el, ám a harcokból ők is derekasan kivették a részüket.

Általánosan elfogadott, hogy a Pálffyak a Héder nemzetségből, az 1383 körül élt Kont I. Páltól származnak, ám ezt a nézetet többen is cáfolják. A családi hagyomány szerint – amelyet a ma is élő Pálffy István írt meg The first thousand years című kötetében (Budapest, 2008.) – Hedrik vagy Kundt és Poth Szent István király uralkodásának kezdete előtt jöttek az országba, és a Győr melletti szigeten építették fel Hedriksburg (későbbi nevén: Hédervár) várát. Pálffy II. Miklósnak, a győri hősnek az 1581. évi bárói diplomája alapján azonban a família apai ágon az Erdődyektől, anyai ágon a Dersffyektől eredeztethető. Ugyanis a jobbágy származású Bakócz Tamás prímás-érsek és bíboros Miklós nevű öccsének Péter fiától származik az Erdődy grófi család, Páltól a Pálffy család. Családi előnevüket – az erdődit – is ennek köszönhetik, és a címerük (egy vértben egy félkerékből növő szarvas) is megegyezik Bakóczéval, amelyet a későbbi érsek Mátyás királytól nyert el 1489-ben.

Dávid és Góliát küzdelmei

Az Oszmán Birodalom még Rettenetes (Vad) I. Szelim életében megkezdte a nyugat felé fordulást, bár a portyázások a Magyar Királyság déli területeire és Erdélybe gyakorlatilag 1390, illetve 1395 óta rendszeresen folytak. 1520. május 20-án ugyan fegyverszünet volt, ám egy 800 fős török portyázó csapat tört be Boszniából Alsó-Szlavóniába, Bihács és Korenica között, a Korenica (Korana) patak mentén pedig tőrbe csalták a mindig harcra kész, vitéz Beriszló Péter veszprémi püspök és horvát bán csapatát, aki éppen ott állomásozott 300 katonájával. A törökök megfutamodást színleltek, majd, amikor a püspök kevés lovasával utánuk nyargalt, kézitusában életét vesztette, és a mellette harcoló Pálffy III. Pál (1490–1520) is hősi halált halt. Tudomásunk szerint ő volt az első Pálffy, aki életét áldozta a törökök elleni harcban.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. ősz számában olvasható.