Az ágyú torkában – a szabadság 12 mámoros napja

2016. október 23. 08:35

Korábban

„Kegyelmet nem kérek”

A harcok következtében az országban összesen 2600-2700 magyar vesztette életét, a Néphadsereg kötelékéből 285 fő, a BM-dolgozók és más fegyveres erők köréből pedig 144-en haltak meg. A kórházakban mintegy 20 ezer sebesültet ápoltak. A szovjetek közül a statisztikák szerint 669-en vesztették életüket. 1956 november és 1957 májusa között közel 200 ezren hagyták el az országot. Közülük mintegy 37 ezren az Egyesült Államokban, 25 ezren Kanadában, 21 ezren az Egyesült Királyságban, 19 ezren Ausztriában, 15 ezren az NSZK-ban, 13-13 ezren Svájcban és Franciaországban, 11 ezren Ausztráliában, 6 ezren Svédországban, 5 ezren Belgiumban, 4 ezren Olaszországban, 3,5 ezren Hollandiában, 2 ezren pedig Izraelben telepedtek le, de kisebb számban többek között Dél-Afrikába, Új-Zélandra, a dél-amerikai országokba és még a Dominikai Köztársaságba is érkeztek magyar emigránsok.

A forradalom és szabadságharc leverését követően szinte azonnal kezdetét vette a megtorlás. Az első halálos ítéletet december 15-én, Miskolcon hirdették ki és hajtották végre, az utolsó felkelőket pedig 1961. augusztus 26-án végezték ki. A megtorlások során összesen mintegy 35 ezer emberrel szemben indítottak büntetőeljárást, akik közül 26 ezren került bíróság elé. 22 ezer főt ítéltek el, 13 ezret internálótáborba küldtek, és 225 ember végeztek ki – legalább részben – a forradalommal összefüggésbe hozható cselekmények miatt. Börtönbe került többek között Bibó István, Darvas Iván és Göncz Árpád is. 1963 áprilisában az elítéltek többsége közkegyelemben részesült, ám voltak olyan 56-osok (például Wittner Mária), akikre még ekkor sem terjedt ki az amnesztia.

Bár Nagy Imre és társai 1956. november végén az ország új vezetője, Kádár János által biztosított garanciákkal hagyták el a követséget, a szovjet hatóságok elfogták, és Romániába deportálták a csoportot. 1957 áprilisában egy budapesti börtönbe szállították őket, majd 1958-ban megkezdődött a Nagy Imre-per néven ismert koncepciós eljárás. Nagyot – aki a per alatt sem tagadta meg nézeteit – 1958. június 15-én kötél általi halálra ítélték. Maléter Pál és Gimes Miklós szintén a kivégzés sorsára jutott, míg a budapesti rendőr-főkapitányt, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évre, Jánosi Ferencet 8 éve, Vásárhelyi Miklóst és Tildy Zoltánt 5 évre ítélték. Szilágyi Józsefet már április 24-én kivégezték, Losonczy Géza pedig a börtönben hunyt el, tisztázatlan körülmények között.

„Egyetlen vigaszom (…), hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály felment azok alól a súlyos vádak alól, (…) amelyeknek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket (…) vállalnom kell (…) Kegyelmet nem kérek” – hangzottak Nagy Imre utolsó szavai 1958. június 15-én a bíróság előtt. A miniszterelnököt másnap hajnalban vezették a bitófa alá. Két csuklóját bal combjához kötötték, szájára pedig egy olyan szíjszerkezetet illesztettek, amely megakadályozta, hogy kiáltozása felverje a börtönudvar csendjét. Az ítéletet 5 óra 9 perckor végrehajtották, majd az orvosok hét perccel később jelentették, hogy Nagy Imre szíve leállt. A testet egy koporsóba helyezték, és a börtön udvarán egy jeltelen sírban elásták, amelyre régi bútorokat hánytak.

A koporsót 1961-ben kiásták, a holttestet kátránypapírba csavarták, és (Borbíró Piroska fedőnéven) átvitték a közeli Új köztemető 301-es parcellájába, ahol ismét jeltelenül földelték el. Nagy sírhelyét 1989 tavaszán felkutatták, és holttestét exhumálták. A mártír miniszterelnököt néhány héttel Kádár János halálát megelőzően, egy egész napos ünnepélyes gyászszertartás keretében temették újra 1989. június 16-án. Nagyot a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa társaival együtt Kádár halála napján, 1989. július 6-án rehabilitálta.

előző oldal 5 / 5