Arany, tűz és akasztófa: mennyire voltak hatásosak a karanténok a történelem során?

2020. február 6. 18:33

Korábban

Alapjaiban rengette meg a világot az 1918-ban kitört spanyolnátha-járvány
Százak vesztették életüket, mire a hatóságok elismerték, hogy San Franciscóban pestisjárvány dúl
A kora újkori „pestisdoktorok” gyakran maguk is a kór áldozatává váltak

Szétfeszülő közösségek

A pestises betegek és családjaik otthonaikban való elszigetelése, illetve a tömeges ki- és bejárás tilalma szembementek a járványok esetén az ókor óta bevett „cito, longe, tarde” alapelvvel („cito, longe redeas, tarde fuegas – gyorsan, messze menj, lassan térj vissza). Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy drákói szigorra volt szükség a karanténok és más, a pestissel kapcsolatos intézkedések betartatásához.

E szélmalomharc legfontosabb elemei a nagy mennyiségű, adminisztrációs költségekre fordított pénz, a fertőzött ruhák elégetésére szolgáló tűz, és a rend félelem általi fenntartása voltak: „az arany, a tűz és az akasztófa”, amint azt egy szicíliai orvos összefoglalta egy 1576-ban kitört járvány kapcsán.

Mivel az ember ezekben az esetekben az elszigeteltségben való éhezés, minden e világi tulajdonának a fertőzésveszély miatti elvesztése, illetve a csaknem biztos halálos ítélettel felérő pestisház közül választhatott, a szabályokkal szembeni ellenállás elkerülhetetlen volt.

Eleinte rendszerint a kisebbségek kerültek célkeresztbe, mint a betegségek hordozói – jól dokumentáltak a járványok idején például a zsidók elleni pogromok.

A rendbontások azonban idővel óhatatlanul maguk a szabályok, és az azokat betartatni igyekvő hatóságok ellen fordultak, amelyek gyakran a járványnál is nagyobb veszélyt jelentettek a lakosságra. Ennél is rosszabb volt azonban, hogy a szabályokkal való együttműködés hiánya miatt a prevenciós kísérletek valójában elősegítették a pestis terjedését.

Ahogy a karantén gyakorlata elterjedt mind az Ó-, mind az Újvilágban, egyre több betegséggel szemben alkalmazták.

A tífuszt és a feketehimlőt a rendkívül nyereséges transzatlanti rabszolgakereskedelemre látták különösen veszélyesnek, miután a 17. század folyamán Havannában, Cartagenában, Rio de Janeiróban, és Portobelóban is pusztító járványok törtek ki.

A csempészet és a vesztegetés mindig növekedésnek indult, amikor a hajók a karanténszabályozásokat igyekezték megkerülni, és a hamisított egészségügyi papírok is nagy értéket képviseltek, mivel több heti veszteglést lehetett velük megspórolni.

Mivel a korban elterjedt rasszista elméletek szerint a sárgaláz kimondottan a fehér lakosságra jelentett veszélyt, a karantén gyakorlata az egész nyugati féltekén hasonlóan bevett gyakorlattá vált, mint Európában.

Az Egyesült Államokban e betegség rendszeres járványai 1878-ban szövetségi karanténtörvényekhez vezettek, az ábécé Q betűjét jelentő sárga jelzőzászló pedig sokáig a karantén alatt levő hajók jelölésére szolgált – habár ma éppen ennek ellenkezőjét jelenti, és a fertőző betegség miatt lezárt hajók a fekete-sárga kockás „L” jelzőzászlót húzzák fel. A sárga szín máig tartó használata azonban minden bizonnyal szintén a sárgaláz öröksége.

előző oldal következő oldal 6 / 9