A polgári lakosság szedett-vedett zsoldosokkal vállvetve védte meg Bécset Szulejmán seregétől 1529-ben
2018. május 16. 11:07 Múlt-kor
A keresztes hadjáratok folyamán Európa nagyhatalmai mintegy négyszáz éven keresztül a kereszténység zászlaja alatt idegen földeken háborúztak. A kultúrák összecsapását is jelentő vallásháború a középkor legbrutálisabb ütközetei közül többet is magában foglalt. Az évszázadok múlásával azonban az erőviszonyok megváltoztak, és a Közel-Keleten az Oszmán Birodalom vette át az irányítást, majd folytatta növekedését – Európa rovására.
Korábban
A 16. századra a török szultán hatalma elérte csúcsát. Miután II. (Hódító) Mehmed elfoglalta Konstantinápolyt, egyre nagyobb terület került a birodalom fennhatósága alá a Balkán-félszigeten. Így kevesebb mint 100 évvel Konstantinápoly eleste után, 1529-ben I. (Nagy) Szulejmán már Bécset vehette célba. Szulejmán eltökéltsége nem volt alábecsülendő, ahogyan azt Rodosz ostroma is bizonyította: első, sikertelen kísérletük után a törökök néhány évvel később visszatértek, és elfoglalták a szigetet. Az Oszmán Birodalom erős volt a tengeren, de most mélyen Európa szíve felé akart csapást mérni.
Szulejmán Bulgáriában kezdte el összegyűjteni seregét, amely végül legalább 120 000 főt számlált, köztük az elit lovas szpáhikat és a hírhedt janicsárokat. Bécsben ezzel szemben mindössze 21 000 fő állt rendelkezésre a város védelmére, a civilekből verbuvált milíciát Európa különböző részeiről toborzott zsoldosok erősítették, köztük spanyol muskétások és német pikások (Landsknechte).
A város védelmét az ekkor már 70 éves Niklas Salm grófra bízták, aki Európa egyik legtapasztaltabb és leghíresebb hadvezére volt. Salm tudta, hogy az idő szűke miatt (Szulejmán csak szeptember végére ért seregével Bécshez) vélhetően rohammal próbálják majd bevenni a törökök a várost, nem várhatnak, amíg elfogynak a védők élelmiszer- vagy egyéb készletei. A védők földsáncokkal erősítették meg a falakat, és a város több épületét lerombolták a szükséges védművek kiépítéséhez.
A török sereg 1529 májusában indult el Bulgáriából, ahol ekkor éppen árvizekkel és földcsuszamlásokkal járó, rendkívül csapadékos időjárás uralkodott. A tervezett útvonal több része éppen hogy csak járható volt, több nehéz tüzérségi eszközt már itt hátra kellett hagynia Szulejmánnak. A rengeteg esőzés miatt továbbá a betegség is felütötte a fejét a seregben, és folyamatosan gyengítette azt az egész út folyamán. Az igaerő egy részét adó tevék nem voltak hozzászokva ehhez az éghajlathoz, így közülük is rengeteg elpusztult. Jelentős ellenállásba Magyarország területén nem ütközött a sereg, azonban Pozsonynál már tűz alá került a Dunán felhajózó török flotta. Mire Bécs alá ért Szulejmán serege, nagy része készen állt visszafordulni.
Miközben a törökök elkezdték kiépíteni állásaikat a város körül, a védők saját támadásaikkal igyekeztek zavarni őket, amivel szintén hátráltatták az idővel versenyt futó ostromlókat. Mivel lényegesen kevesebb tüzérséget tudott elhozni Bécsig, mint tervezte, Szulejmán tervet váltott: alá akarta aknázni Bécs falait. A védők jól időzített ellentámadásainak köszönhetően az aknászoknak nem sikerült sehol sem áttörniük a város falait, alagutaikat pedig újra és újra betemették.
Több heti eredménytelen támadás és sikertelen aknamunka után újabb esőzések jöttek, ami tovább csökkentette Szulejmán seregének harci kedvét. A szultán emberei között még mindig szedték áldozataikat a különféle betegségek, a sereg utánpótlási vonalai pedig legalábbis biztosítatlanok voltak. Még az elit janicsárok vezetői is könyörögtek a szultánnak, indítson általános rohamot, vagy hagyjon fel az ostrommal. Október 12-én így teljes roham indult, amelynek során a törökök megkísérelték átmászni Bécs falait. A súlyos létszámhátrányban lévő védőknek a lakosság is a segítségére sietett, és a város ellenállt az oszmán had legjavának. A korábban emelt sáncokon könnyebben juthattak a csapatok az adott pillanatban leginkább kritikus pontokhoz, a német pikások tartották magukat a szűk helyen összetömörült támadók ellen, miközben a muskétások lőtték a török tömegeket.
Rohamuk kudarca után a szultán serege visszavonult. Elvonulásuk során is az időjárással voltak kénytelenek küzdeni, a korán érkezett hóesés újból feláztatta a terepet és veszélyessé tette az utakat. A sereg gyakorlatilag mindenét hátrahagyta, köztük tüzérségi eszközei egy részét is.
Lehetséges, hogy Szulejmán az ostrommal egyáltalán nem is akarta bevenni Bécset, csupán kellőképpen meggyengíteni későbbre, ahogy azt már korábban is tette más városokkal. A műveletbe bevont sereg mérete azonban sokkal komolyabb szándékot sugall, és ezt támasztja alá a végső roham ténye – a várost bevenni nem szándékozó hadvezér ilyet nem indított volna.
A harc viszonylag csekély volt, és maga az ostrom is hamar véget ért, de annak utóhatása rendkívül nagy volt. Legfőképpen megmutatta, hogy az oszmán seregek nem mehetnek túl távoli helyre hadjáratra a kiépített utánpótlási vonalak hiányai, valamint a lassú felvonulás miatt. Ráadásul ez volt az Oszmán Birodalom első komolyabb kudarca, amelyben nem csak egy seregük, hanem maga a szultán által vezetett had szenvedett vereséget. Rövid távon a bécsi kudarc csupán apró megtorpanásnak tűnt, mivel a törökök a tengeren továbbra is győzedelmeskedni tudtak az elkövetkezendő időszakban, valamint később is megostromolták még Bécset. Utólag azonban sok történész szerint itt kezdődött el az Oszmán Birodalom hanyatlása, a további sikerek ellenére.
A keresztények számára azt mutatta meg az ütközet, milyen árat kell fizetniük a török feletti győzelemért. Habár győztek, rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek el, mivel az oszmán seregek általában lényegesen nagyobb veszteségeket voltak hajlandóak elszenvedni, mielőtt a visszavonulás mellett döntöttek – ezt mutatta meg Konstantinápoly, Rodosz, és később Málta ostroma is. A Bécs elleni támadás továbbá azt is nyomatékosította, hogy szükséges az összefogás a keresztény hatalmak között ahhoz, hogy megállítsák a török betöréseket. Ez vezetett idővel a Szent Liga megalapításához és a várva-várt tengeri győzelemhez Lepantónál 1571-ben. A kora újkor egyik legnagyobb tengeri ütközetében a török tengeri fennhatóságot egy, a pápa zászlaja alatt hajózó többnemzetiségű európai flotta zúzta szét.
Az 1529-es bécsi és az 1571-es lepantói vereségek után egyértelműen elhagyta csúcspontját az Oszmán Birodalom. Annak ellenére, hogy még évszázadokig képes volt fennmaradni, Szulejmán korának nagyságát nem tudta újra elérni.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Egyetlen hete maradt, hogy a forradalom hősévé váljon Gérecz Attila 19:05
- Alattvalói joviális öregúrként és zsarnokként egyaránt tekintettek Ferenc Józsefre 17:44
- Elkezdődött a nevezés a Kecskeméti Animációs Fesztiválra 14:20
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla 09:50
- Csaknem húsz évet kellett várni az Erzsébet híd újjáépítésére 09:05
- VIII. Henrik egyházszakadási törekvéseiért kis híján I. Jakab bűnhődött tegnap
- Vasmarokkal irányította Spanyolországot Francisco Franco tegnap
- Koncertjeinek bevételét gyakran fordította jótékony célokra Anton Rubinstein tegnap
