A Niagara-vízesés, a mesterségessé váló természeti csoda

2019. május 30. 13:06 Múlt-kor

A természeti csoda, amely az amerikai-kanadai határnál található, a történelem folyamán már számos drámai eseménynek adott helyet. A XIX. századig visszamenően találhatóak az esetekről feljegyzések, problémás kérdések pedig a mai napig keringenek a leomló víztömeg kapcsán. Egy teljesen haszontalan, ráadásul kegyetlen tevékenység zajlott a XIX. század elején 1827-ben, amikor egy helyi hoteltulajdonos egy vadállatokkal megrakott hajót küldött át a vízesésen. A víz sodrásának egyetlen túlélője egy liba volt. Szerencsére a következő század már hozott egyszerre értelmes és érdekes látványosságokat is, annak ellenére, hogy az elsődleges cél nem a szórakoztatás volt, ma pedig a jövőben bekövetkező, a vízesést érintő pusztulás vet fel kérdéseket.

Korábban

Az egyik népszerű jelenség az 1969-ben a U.S. Army Corps of Engineers által végrehajtott tudományos katonai vizsgálatban öltött testet, amikor magát a vízesést elzárták. A kísérletet végző mérnökök célja volt, hogy módot találjanak a több mint 30 év alatt felhalmozódott sziklák eltávolítására, ugyanis magát a zuhatagot hosszában szelték ketté, megtörve szépségét.

A szokatlan látvány, a kutatás első hétvégéjén körülbelül 100 ezer embert vonzott a helyszínre. A zuhatag feltartóztatására egyébként nem ez az egyetlen példa a XX. század alatt, később egy építkezés céljából avatkoztak be ismét a mérnökök, akik ekkor másodpercenként 76 ezer gallon (1 gallon = 3.78 l) víz lezúdulását állították le a folyamat során. Egy duzzasztógátat terveztek meg akkoriban, hogy összeköthessék a folyó partjának amerikai oldalát a Goat Island, azaz Kecske-sziget keleti felével.

A Niagara-vízesés környéke tartogat egyéb, kisebb zuhatagokat is, mint a kanadai Patkó-zuhatag, vagy az amerikai oldalon található Menyasszonyi fátyol-zuhatag. Kialakulásukat a tudósok nagyjából 12 ezer évvel ezelőttre teszik, amikor az Erie-tó csatornát mélyített ki egészen az Ontario-tóig.

Maga a Niagara megnevezés a „Onguiaahra” szóból ered, utalva a térség nevére az eredeti őslakosok, az irokéz indiánok nyelvén. A látványosság híre az európai népességhez 1604-ben jutott el, amikor a francia felfedező Samuel de Champlain (1567-1635) beszámolt lenyűgöző mivoltáról.

A természeti csoda több európai hírességet is utazásra sarkallt, többek között Charles Dickens (1812-1870) írót, aki vallásos élményként 1842-ben így jellemezte a Niagarához tett látogatást: „Akkor éreztem, hogy mennyire közel is vagyok a Mindenhatóhoz.” Alexis de Tocqueville (1805-1859), aki XIX. századi francia politikai gondolkodó és történész, valamint a szabadság és a demokrácia eszméinek tudósa volt, szintén megcsodálta a zuhatagot 1831-ben.

Néhány évtizeddel később 1894-ben a borotvaipar mágnásában, King C. Gillette-ben (1855-1932) egy utópia gondolatát indította el, aki megálmodott egy 60 milliós lakosságú tökéletes társadalommal rendelkező metropoliszt a Niagara köré. Míg egyesek szépségének hatása álltak, addig Nicola Tesla (1856-1943) megtervezte az első vízerőművet a zuhataghoz közel és a következőképpen értékelte a körülményeket: „Ezáltal a természeti erőket az ember szolgálatába állítottuk.”

A vízenergia felhasználása mellett, egyéb az ipari hasznosítással ellentétes elképzelések is megjelentek a XIX. század végén. Az 1880-as években megalakult Free Niagara Movement Thomas Vincent Welch politikus közreműködésével. A mozgalom és Welch fellépett a vízeséshez közeli gyárak létesítése ellen, céljuk volt, hogy egy nyilvános, látogatható és természetes állapotában megőrzött parkot hozzanak létre, kizárva a mesterséges ipari épületek telepítését a területre. 1885-ben sikerrel zárult a munka és megszületett a Niagara Reservation, azaz New York állam első állami parkja.

A következő század változást hozott a természetvédelemben, ami a parkot is érintette, ugyanis 1950-ben a két szomszédos állam, Kanada és az USA megegyezett, hogy vízmeghajtású turbinákkal látják el a területet elvonva a lezúduló víztömeg 50%-át. A kivitelezés módja ezennel kettéválasztotta a zuhatagot, megtörve természetes mivoltát.

A mérnöki beavatkozás a Patkó-zuhatagra is kiterjedt, kivájták mindkét peremét, hogy lenyűgözőbb hatást érjenek el. Immár joggal nevezte a vízesést Daniel Macfarlane történész egy mesterséges, ember alkotta jelenségnek, ám ennek ellenére továbbra is töretlen népszerűségnek örvendett a helyszín a turisták körében.

Az emberi beavatkozás kérdése egyre problémásabbá vált mind Kanada, mind az USA számára, ugyanis nagy a valószínűsége, hogy 15 ezer év múlva a szirtek és sziklák oly mértékben erodálódnak, hogy a vízesés előbb-utóbb megszűnik.

Nehéz állást foglalni mindkét állam érintett politikusainak, hogy az embernek van-e joga saját kedve szerint formálni a természeti jelenségeket, hiszen maga a zuhatag eltűnése a természeti erők munkájának eredménye lenne, ezzel ellentétben a mérnökök általi tevékenység, már egy mesterséges folyamat.