A mellszobraik alapján így nézhettek ki Róma császárai

2019. március 4. 17:44 Múlt-kor

A legújabb korokból már számos képi ábrázolást ismerünk a történelem fontosabb személyeiről, ám az ókori politikusok kapcsán sokszor a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, ha az ősi, kopott, több ezer éves szobrokat nézve próbáljuk elképzelni, hogy ők irányították valaha például Rómát. Egy fiatal spanyol szobrász leleményes ötlettel igyekszik humanizálni a régmúltat.

Korábban

A heves Caesar

Ha az ókori Rómára gondolunk, általában épületek, szobrok, faragványok, irományok jutnak az eszünkbe, ugyanis mára – a kézzel fogható eredményeket tekintve – főként ezek maradtak a hajdani birodalomból, amely alapvetően határozta meg a nyugati civilizációt. A későbbi korokkal ellentétben arcokat nehezen tudunk társítani a fontosabb szereplőkhöz, ugyanis a szoborábrázolásokon kívül szinte semmi sem örökítette meg őket. Egy szobor pedig – egy festménnyel vagy egy fotóval ellentétben – kevéssé tudja érzékeltetni, hogy kétezer évvel ezelőtt is ugyanolyan hús-vér emberek éltek, mint mi.

Egy fiatal spanyol szobrász egy különösen jól sikerült projekttel igyekszik humanizálni a római kort. A Krisztus előtti és utáni első század három híres uralkodóját, Julius Ceasart, Augustust és Nero császárt jelenítette meg élethű szobrokon, mégpedig a fennmaradt mellszobraik alapján újraalkotva. A hiperrealista ábrázolások modernebb szemszögből közelítenek a római történelemhez, amire valóban nagy szükség van mostanság. A Césares de Roma névre keresztelt projekt célja, hogy a klasszikus kultúra didaktikus elsajátítását az emocionális tanulás is segíthesse.

Megbocsátani nem mindig jó

Caius Julius Ceasar (Kr. e. 100-44) fiatalkora óta tehetséges politikus volt, ezt mi sem támasztja alá jobban, minthogy több mint öt évtizeden át túlélte a Krisztus előtti első században a római köztársaság végének vérzivataros évtizedeit. A köztársaság legjelentősebb államférfija egyben kiváló hadvezér is volt, egy évtized leforgása alatt meghódította Galliát, Germaniát és Belgicát, valamint partra szállt Britanniában is. Miután véget értek galliai kormányzóságának évei, Kr. e. 49-ben hazatért Rómába, hogy újra pályázzon a konzuli tisztségre.

A hagyományok szerint nem léphetett volna be fegyverekkel Itália földjére, ő azonban nem bocsátotta el légióit, hanem velük vonult az Örök Város felé. Az ismét kitörő polgárháborúban győzelmet aratott, és diktátor lett, valamint élete végéig viselhette a konzuli és számos egyéb címet. Miután legyőzte ellenségeit, imperátori címmel is felruházták, ami a régi királyokra emlékeztette Róma népét, ám arra ügyelt, hogy a koronát ne fogadja el. Bár hihetetlen nagylelkűen viszonyult a néphez, nem vette észre, hogy a diktatórikus külsőségek mennyit ártanak neki. Az sem volt túl bölcs elgondolás, hogy megbocsátott ellenségeinek, akik titkos összeesküvésbe kezdtek.

Élete utolsó napján elköltötte ropogós kenyérből, olívaolajból, citromléből és mézből álló szokásos reggelijét, majd elindult a Curia épülete felé. A legenda szerint felesége, Calpurnia hiába kérlelte, hogy ne menjen. Egyébként maga a politikus sem kívánt a szenátusba menni, mivel rosszat álmodott, és a madárjósok jelentése sem volt túl biztató. Csakhogy a nép körében terjedt a hír: Caesar állítólag nagyon beteg, nem képes a feladatát elvégezni, így hát mennie kellett. Útközben még átnyújtottak neki egy jelentést, ami az ellene készülő összeesküvésre figyelmeztette, de nem olvasott bele. Kár volt. Hatvanan rontottak rá, 23 szúrást ejtettek a diktátoron, azonban csupán egy volt halálos.

következő oldal 1 / 3