A leszármazottakban tovább élnek a második világháború által okozott traumák
2019. június 17. 15:03 Múlt-kor
Napjainkban a 20. század fegyveres konfliktusai közül a legtöbb szó talán az első világháború, illetve a vietnami háború pszichés áldozatairól esik – a katonákról és civilekről, akikben poszttraumás stressz szindrómát idéztek elő az átéltek. E jelenség azonban minden háborúban gyakori, és nem kivétel ez alól a második világháború sem, bármennyire is igyekezett a háború utáni időszakban a média másként ábrázolni azt. A kialakult poszttraumás stressz az elszenvedő személy gyermekeire is hatással lehet, de akár még több nemzedék életét is befolyásolhatja, így a világ minden táján velünk élnek a harcok okozta sebek – írja a BBC.
Korábban
Hazugság a vásznon
A Leghosszabb Nap című 1962-es nemzetközi koprodukcióban készült, az 1944-es normandiai partraszállásról szóló háborús film egyik jelenetében egy Richard Beyman által alakított fiatal amerikai ejtőernyős megoszt egy cigarettát Richard Burton karakterével, egy tapasztalt brit pilótával.
A film végén zajló jelenet az ártatlanság és a keserű tapasztalatok találkozását jelképezi: a Burton által alakított pilóta, David Campbell (aki a film sok szereplőjétől eltérően kitalált személy) már az 1940-es angliai csata óta harcol, míg társa, Arthur „Dutch” Schultz közlegény csupán most lépett először a harctérre.
Miután több kilométerre ért földet a kijelölt céltól, a film szerint a partraszállás napját azzal töltötte, hogy egységét kereste, a küzdelem zaja felé tartva, azonban nem sikerült elérnie azt. Még egyetlen lövést sem adott le fegyverével.
Az igazi „Dutch” Schultz D-napja ettől igencsak különbözött. Az igaz, hogy sok más ejtőernyőshöz hasonlóan az éjszakai-hajnali művelet során nem a számára kijelölt célterületen dobták le, azonban hamar csatlakozott más útjukat kereső amerikai katonákhoz, akikkel együtt intenzív német aknavetőtűz alá került.
Ezután végig kellett néznie, ahogy egy súlyosan sebesült bajtársát kegyelemből lelövik a többiek. Estére már a később híressé vált Sainte-Mère-Église kisváros közelében egy hídért folyó harcban vett részt – ez négy napon át dúlt, amíg a németek vissza nem vonultak.
1944 szeptemberében, immár Hollandiában, Schultz egy alkalommal nem tehetett egyebet, mint hogy rózsafüzérét markolja, miközben szakaszparancsnoka a szeme láttára halt meg. 1944 telén két hetet töltött kórházban tüdőgyulladással – mire visszatérhetett a frontra, az Ardennekben történt német ellentámadás feltartóztatásában ezredének több mint fele életét vesztette.
A borzalmak csúcsa azonban még csak ezután következett: jelen volt a wöbbelini koncentrációs tábor felszabadításánál, ahol – mint később elmondta – „nehéz volt megkülönböztetni az élőket a holtaktól.”
Akár hasonlított Schultz korábbi énjére Beymer ártatlan karaktere, akár nem, annyi biztos, hogy az 1945-ben az Egyesült Államokba visszatérő férfi már egészen más volt. A barátnője által megismert vidám természetű, vicces kedvű legény, akire 1943 óta várt, komorrá és melankolikussá vált.
1945. decemberi esküvőjük után tapasztalta meg először újdonsült férje rémálmait – miközben nyugat felé tartottak vonattal Schultz szüleit meglátogatni, a férfi elkezdett álmában kiabálni, és megpróbált kimászni a kocsi ablakán. Az is feltűnt az új feleségnek, hogy férje igen gyakran nyúl flaskájához.
„Az emberek nem akarják tudni, milyen volt”
„Apám funkcionáló alkoholista volt” – mondja Schultz lánya, Carol Schultz Vento. „Egyfajta öngyógyszerezés volt ez valójában.” Carol elmondása szerint az akkoriban előtérben lévő narratíva fáradhatatlanul vidám és optimista volt: a második világháború hősei immár egy virágzó békebeli társadalom felépítésén dolgoztak, és a házasságok számának háborút követő ugrásszerű növekedése mellett senki sem beszélt a válásokéról, amely viszont rekordot döntött.
Arról sem esett szó, hogy a veteránkórházak megteltek súlyos lelki problémákkal küzdő férfiakkal, az 1950-es és 1960-as évek filmjei pedig nem a háború valóságát ábrázolták. Édesapja azt mondta neki erről: „Az emberek nem akarják tudni, milyen volt.”
Más ilyen gondokkal küzdő veteránokkal szemben „Dutch” Schultz sosem vált erőszakossá, és nem voltak dühkitörései. Amikor ittas volt, „vagy viccelődött, vagy sírt” – mondja Carol. Schultz rémálmai azonban élete végéig elkísérték. Carol édesanyja arról beszélt, rendszeresen arra ébredt éjszaka, hogy nem csupán az ágyneműt, de a matracot is teljesen átáztatta az izzadság.
Válásuk után Schultz egy este felhívta lányát: a zokogó férfi arról számolt be, új felesége megpróbálta felvágni az ereit a fürdőkádban, Schultz pedig emiatt szintén az öngyilkosságot fontolgatta. Elmondta, hogy borzasztó apa volt, mire Carol biztosította őt, hogy ez nem igaz. Mint évekkel később megtudta, édesapja a beszélgetés alatt végig egy pisztolyt tartott saját fejéhez.
Schultz ezt az esetet követően elvonókúrára jelentkezett, majd alkoholellenes és függőségmegelőző programokból épített magának karriert. Folyamatosan küzdött azért, hogy a veteránügyi minisztérium hajlandó legyen elismerni és kezelni a pszichológiai sérüléseket, amelyekkel a háborúból tért vissza. 80 éves volt, amikor a csatát végre megnyerte – mindössze két évvel halála előtt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Máig nem derült fény a hírhedt géprabló, „D. C. Cooper” kilétére tegnap
- Egyedi humorával nyűgözte le a közönséget Latabár Kálmán tegnap
- Macbeth, a tragikus hős és VI. Jakab, a boszorkányos király tegnap
- A protestánsok sérelmei vezettek az első defenesztrációhoz Prágában tegnap
- Az aszódi Podmaniczky–Széchényi-kastély tegnap
- Megpecsételte Napóleon sorsát a végzetes oroszországi hadjárat tegnap
- Saját országának nevét is megváltoztatta Mobutu, Zaire elnöke tegnap
- Utolsó pillanatáig nevettetett Harry Einstein, a nagy komédiás 2024.11.23.
