A legnagyobb titokban zajlott le a gyulai vár elleni keresztény portya 1692 telén

2019. április 18. 08:24 Várháborúk kora blog

Az Erdély védelme és uralása szempontjából kulcsfontosságú Váradot a császári-királyi csapatok már 1688-ban laza blokád alá fogták. Majd két esztendővel később, 1690 tavaszán úgy tűnt, hogy a Giovanni Andrea Corbelli gróf vezette német és magyar katonaság sikert ér el, hiszen ekkorra az erősségbe rendelt oszmán had híján volt az élelemnek, a takarmánynak és a tüzelőnek is: éheztek és fáztak. Ezt követően vetődött fel a közeli Gyula elleni portya ötlete, ugyanis a város volt Várad fő kapcsolódási pontja az oszmánok felé.

Korábban

Thököly Imre zernyesti győzelme (1690. augusztus 21.) és fejedelemmé választása, ha csak rövid időre is, de újra változást hozott. Némi erősítés érkezett ugyanis Váradra, és ezzel együtt remény is a további ellenálláshoz. A feladással kapcsolatos tárgyalások meg is szakadtak, ám a Thökölyt Erdélyből még 1690 folyamán kiszorító Lajos Vilmos baden-badeni őrgróf a következő évben újra napirendre vette a stratégiai fontosságú erősség megszerzését. Az évszázad legvéresebb csatáját, a szalánkeméni csatát (1691. augusztus 19.) követően megfogyatkozott szövetséges hadával Várad alá vonult, hogy a védművek és a város lövetésével olyan helyzetbe hozza a védőket, hogy a rombolástól és nélkülözéstől be kelljen szüntetniük a további ellenállást. Türkenlouis (vagyis Lajos Vilmos) ostroma a vártnál is jobban sikerült. A császári-királyi és a szövetséges brandenburgi csapatok szinte akadály nélkül elfoglalták a palánkkal övezett Olaszit (október 16.). Majd a teljesen védtelen Velence nevű külvárost szállták meg (október 17.), végül pedig már magát a várost is (október 24.) és hozzáláttak a vár falainak és épületeinek módszeres rombolásához, valamint a vizesárok lecsapolásához (ami idővel sikerült is). Az ostromot azonban a téliesre forduló időjárás végett meg kellett szakítani november közepén. Az őrgróf a hadsereg zömével elvonult Várad alól, a gróf Franz Karl von Auersperg (1660-1713) General Wachtmeister parancsnoksága alatt ottmaradt katonaságot pedig szétosztatta a környéken, kísérletet téve arra, hogy újra megvalósuljon a teljes ostromzár.

Auersperg tisztában volt azonban azzal, hogy a blokád csak akkor lehet sikeres, ha Váradot teljesen sikerül elvágni Jenőtől és Gyulától, az utolsó még létező összeköttetésétől a Temes-vidékkel, így az Oszmán Birodalommal. Már 1691 decemberének a végén, illetve 1692 januárjának az elején tervezett a két említett, még oszmán kézen lévő erősség vidékére egy portyát, amelynek az ottani készletek elpusztítása lett volna a célja. Szándékában megerősítette, hogy a Heißler dragonyos regiment egyik káplárja átengedte Ibrahim pasát tizenkét lovasával a blokádon. A káplárt von Auersperg parancsára elfogták és azzal gyanúsították, hogy pénzzel vesztegették meg. A vádlott azonban azzal védekezett, hogy Ibrahim pasát és kísérőit portyáról visszatérő magyar lovasoknak vélte, mivel magyar módra voltak felöltözve. A pasa megérkezését követően azonnal pénzt osztott ki a tisztségviselők, valamint a lovasok és a gyalogosok között. Emellett azt ígérte, hogy a hideg időjárás elmúltával a Porta azonnal nagy hadat küld felmentésükre, és a keresztények kénytelenek lesznek innen elvonulni. Auersperg ezért úgy döntött, hogy még január elején végrehajtja a tervezett támadást.

A General Wachtmeister három kürasszír avagy vértes regimentjével, a St. Croix-val, a d’Oriával és a Truchsess-szel, az általa nemrég felállított magyar lovas regimenttel, valamint száz, lóra ültetett muskétással, egy száz fontos mozsárral a hozzá tartozó harminc bombával, egy mezei ágyúval, háromszáz gránáttal, gyapjúzsákokkal és ostromlétrákkal január 9-én korán reggel elindult Debrecenből a támadás végrehajtására. Még ugyanazon a napon katonasága Berettyóújfaluig jutott. Ott Molnár János Obrist hat kompánia hajdúja, majd a következő napon Körösladányon az eddig Túron állomásozott rác huszárok és gyalogosok csatlakoztak a seregtesthez. A Körösön való átkelés után Theatrum Europaeum szerint Auersperg csapatai január 12-én már egy német mérföldre megközelítették Gyulát. A keresztény lovasság és gyalogság olyan rendben és csendben vonult, hogy noha három falu is keresztezte útjukat, mégis a gyulaiakhoz semmilyen hír sem jutott el. Itt a General Wachtmeister aznap este főtisztjeivel haditanácsot tartott, amin abban állapodtak meg, hogy a gyulai palánkot napfelkeltekor három oldalról rohanják meg. A terv szerint Molnárnak hajdúival jobb kéz felől a malom közelében álló úgynevezett azab kapunál, míg a rác gyalogoknak a baloldalon kellett támadnia. A magyar lovasok és a lóról szállt muskétások pedig a középső kapu ellen kellett, hogy törjenek a döntés értelmében. A rohamozóknak halálbüntetés terhe mellett megtiltották, hogy elhagyják a „zászlót”, azaz az alakulatukat, a számukra kijelölt helyet és fosztogatásba kezdjenek. A terv szerint mind a három támadó csoportnak egyszerre egyik palánktól a másikig kellett nyomulnia, és amennyiben ez lehetséges volt, a várba is be kellett törnie. A Theatrum Europaeum leírása szerint ugyanis Gyulának három palánkja volt, egyik a másik mögött, amelyeket vizesárok és csapóhíd választott el egymástól.

Auersperg tartalékot is képzett arra az esetre, ha meg kell segíteni valamelyik egységet, vagy esetleg ki kell használni az elért eredményeket. Erre a célra a három vértes regimentet, valamint a rác huszárokat jelölte ki, akiknek az első palánk előtt kellett állást foglalniuk.

A támadás tervében tehát már január 12-én megállapodtak, ám magára az akcióra csak három nappal később, január 15-én került sor. Ekkor hajnal három órakor indultak meg a csapatok, majd a roham akkor vette kezdetét, amikor a vár órája elütötte a hatot. A támadóknak szerencséjük is volt, hiszen a kapuk rosszul őrzöttek voltak, őreik ráadásul még az igazak álmát aludták. Így a keresztény katonaság már fél órán belül a palánkon belül állt és mindenkit, akiket a házakban és utcákon talált, levágta. A harcban különösen egy bizonyos Valet Hauptmann tüntette ki magát. A magyarok és a rácok azonban az elhúzódó kézitusa alatt egészen hamar a zsákmány kereséséhez fogtak. Így az ostromlottaknak volt elég idejük soraik rendezésére és egy szekérvár létrehozására a vár kapuja előtt. Itt sikeresen megvetették a lábukat. Auerspergnek pedig már nem volt lehetősége a már zsákmánnyal megrakott rácokat és magyarokat újra harcba vezetnie. Ezért a tartalék lovasság egy részét rendelte be a palánkba, hogy gyújtsák fel a még épen maradt itt álló épületeket és készleteket. A tűzvész oly mértékben elharapódzott, hogy állítólag Váradon és Debrecenben is lehetett látni.

A vár elleni további támadásra azonban már nem volt lehetőség, így a keresztény csapatoknak vissza kellett vonulniuk. Veszteségük igen csekély volt, hiszen Auersperg jelentése szerint csupán kevesebb, mint ötven fő esett el vagy sebesült meg katonaságából. Ezzel szemben állítólag a gyulaiak közül összesen háromszáz fegyverforgató, valamint mintegy ötszáz asszony és gyermek halt meg. Maga a gyulai bég is ingben volt kénytelen elmenekülni, míg felesége és fia sokakkal egyetemben fogságba esett. A foglyok mindegyike azt vallotta, hogy a Gyula elleni támadásról semmit se tudtak.

A gyulai siker is hozzájárult ahhoz, hogy a császári-királyi hadak Donat Johannes Heißler von Heitersheim vezetésével végül 1692. június 5-én bevették Váradot, míg Gyula őrsége több éves blokádot követően 1695. január 15-én vonult ki az erősségből.