A hónap embere: Wesselényi Miklós, az árvízi hajós

„Oda evezendő, hol szükség leend”

Március 13-i beszámolójában még a jégen sétáló emberekről és saját színházi látogatásáról számolt be, noha a sötét fellegek ekkor már gyülekezni kezdtek. Hazafelé már hasig vízben lovagolt, de még egyszer – napokig utoljára – egy teljes éjszakára hajtotta álomra fejét.

Hajnali ötkor már a tettek mezejére lépett: „Hallván, hogy a városházánál vannak csolnakok, oda szándékoztam, onnan oda evezendő, hol szükség leend.” Miután gyermekeit biztonságban tudta, figyelme a belvárosi mentési munkálatok – és a „csónakvadászat” – felé fordult. Szüntelenül keresték a rászorulókat, a tragikus pillanatokra így emlékezett vissza: „Százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogásig hallani.”

Pihenésre nem maradt idő. Tizenkét óra folyamatos munka mellett is csak néhány pillanatra adta át a stafétát, alvásra ekkor nem, mindössze létszükségleteinek kielégítésére gondolhatott: „Ettem és ittam, mi jól esett a temérdek fáradság után s annak érzetében, hogy megérdemlem falatomat”.

Ígéretét sosem szegte: aki tőle segítséget remélt, azt sosem hagyta hátra. A nehéz órák embert próbáló pillanataiban Wesselényi örömmel tudósított gajdos – azaz enyhén ittas – hajósairól, akiket illuminált állapotuk segített az életveszélyes manőverezésekben és olyan kihívások vállalásában, amelyeket józanul biztosan nem teljesítettek volna.

Korabeli metszet a mentésről

Március 15-én válságos állapotok uralkodtak városszerte. Elhullott tehenek, lovak és baromfik tetemei úsztak a vízen, egy alkalommal Wesselényi a vízen úszó bútorokba kapaszkodó kutyával is szembenézett: „Láttam egy szép nagy ebet egy összeroskadt fedél tetejére hozott házi bútorok és portékák mellett; már csak ő s a holmik egy része volt víztől ment; közel evezvén el, hívtuk hajónkra, de ura vagyonát védve s morogva maradt helyén”.

Míg az első napok beszámolói csak a fáradtságot nem ismerő mentésről, az ár elleni ádáz harcokról szóltak, addig az enyhülés óráiban már némi korrajzzal is szolgált az árvízi hajós – ám a kép korántsem volt idilli: „A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradságot s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken és találkoztak számos zsiványok, kik deszka- és egyéb töredékekből talpakat alkotván össze, a szerencsétlenek vagyonát rablották.”

Március 18-án a betegség levette lábáról, a megromlott kutak rossz vize elrontotta gyomrát, ezért nemigen tudott aludni. Másnap már égető görcsös szaggatás gyötörte a jobb oldalán, amelyről azt írta, hogy „nagyobb kínt alig éreztem valaha”.

Az árvíz elvonultával Széchenyiről két ízben is megemlékezett. Először egy beszédét emelte ki, amellyel egyetértett: „Sokban egészen összehangzik az én nézeteimmel s némely gondolatommal, mely már régóta van fejemben, példának okáért, hogy Pestet egy csatornával kellene körülvenni, ő is azt véli, hogy a legfontosabb az erkölcsi felsegítés, t. i. azon biztosítás, hogy ily eset többé nem fordul elő.”

Másodízben egy személyes találkozás rossz emlékét rögzítette az utókor számára. „A jó István grófnak okoskodásait és következtetéseit, igaz, hogy nem értettem s az én logikámmal nem tudom felfogni, hogy a jótételeknek mit ártson, ha én is jót teszek; hogy miért kelljen magamat éppen most elvonnom s inkább mint eddig; s miért legyen az én jelenlétem kártevőbb most, midőn a kormány emberei is kijelelnek s dicsőítésekkel halmoznak, mint eddig, míg nyilván kerültek és üldöztek”. Még alig ért végét hősies árvízi mentése, máris előrevetült leendő mellőzöttsége és következő éveinek sanyarú sorsa.

Ekkor még a sajtó is nagy tetteit emlegette, a Jelenkor március 21-i lapszámában a következőképpen számolt be az eseményekről: „Az utczákban itt ott holt embereket ’s döglött barmokat lehete látni fölakadva egyes jég-tömegek tövében,’s e’szörnyű látvány mindenkiben iszonyt gerjeszte. Nem hálálhatni meg soha eléggé némelly egyes emberbarátok nemes lelkű buzgalmát; illyesnek hirdeti főleg a’ megszabadított nép szava b.Wesselényi Miklóst, ki több százat nemcsak megmente az enyészet örvényibül e’ három vésznap alatt éjjel nappal hajón’s vízben levőn, hanem kenyérrel’s hússal is ellátó saját költségin, mint mai Értesítőnk is tanúsítja, a’ dermedt éhezőket […]”

Ugyan a lap többeket méltatott – Landerer Lajos, gróf Szapáry Sándor, báró Eötvös József, Desewffy Aurél, de a Zichy és a Ráday család is említésre került – a munkálatok oroszlánrészét az események hősének, Wesselényinek tulajdonították.

Holló Barnabás alkotása a a pesti ferences templomnál (Kép forrása: Wikipédia/ Mark Ahsmann/ CC BY-SA 3.0)

Az árvízi hajós titulust csak Vörösmarty Mihály költeménye nyomán nyerte el – érdekesség, hogy a balladát Laborfalvi Róza szavalta 1838. április 27-én, és a Hirnök május 15-i száma kifejezetten „gyenge” költeménynek ítélte meg, „amelyet csak a tárgya nemesít” – a kellő méltánylást azért nem tagadták meg Vörösmartytól, mert elvégre nem lehet mindenki Goethe.

Wesselényi neve nem szerepel a műben, de az árvízi hajós mítosza már ekkor megszületett. A jó hírnévre persze szüksége is volt – no nem magánéleti kilengései miatt (a szoknyapecér angol nyelven vezetett „osztályozónaplót”, és számtalan törvénytelen gyermeke is született), hanem kilátástalan peres ügyéből fakadóan, amelyen árvízi hőstettei sem segítettek.

1839-ben három év börtönre ítélték, de szemének betegsége miatt – amelyet feltételezhetően szifilisz okozott – két hónap után áthelyezték a sziléziai Gräfenbergbe gyógykezelésre. 1843-ban hazatért Erdélybe, és bár Kolozs vármegye alispánja maradt 1848-ig, a napi politikában betöltött szerepe és szavainak súlya már meg sem közelítette a 30-as években tapasztaltakat.

Bár a forradalom kitörését követően neki is szerepe volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót Magyarországgal, de 1848 szeptemberében újra Ausztriába menekült, és ekkor már nem hitt a Béccsel szembeni ellenállás sikerében. A megkopott hírnevű, betegeskedő árvízi hajós a haza ügyéből kirekesztve hunyt el 1850. április 21-én.

1. Árral szemben
2. „Oda evezendő, hol szükség leend”

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

19. Magyarország a második világháborúban
VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

• Olaszország átállása adta meg a löketet Magyarország német megszállásához
• A pokol hajnala: 500 ezer szovjet katona zúdult az erőddé nyilvánított Budapestre
• Ma is rejtély, kik és milyen okból bombázták le Kassát
• A legjobb magyar felszerelés is kevésnek bizonyult a Don-kanyar embertelen viszonyai közt
• Szándékosan hitették el a szövetségesek Kállay Miklóssal a balkáni partraszállás gondolatát
• Sztójay Döme, a magyar Quisling
• "A népirtáshoz időnként elegendő néhány száz pokolian elszánt ember"
• Marhacsordákat is bombáztak a szövetségesek Magyarországon
• "Kétségbe esve várjuk, hogy mi lesz velünk, ha itt ér a tél"