A gúnyos rajzok mögött megbúvó magyar parlamentarizmus

2022. április 11. 08:20 Múlt-kor

Deák Ferenc kotlósként, a „langaléta” Apponyi Albert a székén nyomorogva, Tisza István kivont karddal és királyi díszben, Tildy Zoltán lovasfogat élén, Rákosi Mátyás versenyautóban – a politikai élet futottak még kategóriában induló szereplői ennél is rosszabbra számíthattak a karikaturistáktól, könnyen mocsárba süppedve, vízbe fúlva, vagy egy idegen bendőben találhatták magukat. Ezúttal egy olyan kötetet ajánlunk, amely letűnt korok politikai hangulatát eleveníti fel – egyszer szelíd humorral, máskor maró gúnnyal.

Várnai György karikatúrája (Ludas Matyi, 1980. március 20. 1.) [Kép forrása: Tamás Ágnes: A magyar parlament karikatúrákon (1867-1989), 396. oldal]

Korábban

Tamás Ágnes: A magyar parlament karikatúrákon (1867–1989), Országház Könyvkiadó, 2021

Tamás Ágnes közel másfél évszázad élcelődő hagyományának kiemelkedően szellemes – több mint 350 – darabjait válogatta össze, amelyek szórakoztató, ám gyakran bántó kritikával örökítették meg a letűnt korok politikai kultúráját.

Bár kevesen ismerik Mikszáth Kálmán „másik” oldalát, neves palóc írónk már az elsők között publikált élclapokba a közélet emlékezetes pillanatairól, mondván a száraz szövegnek se íze, se szaga – a humor többet fed fel minden országgyűlési naplónál. A kötet szerzője ezen alapelv mentén – átmenetileg – félreteszi a képviselők beszédeit, a törvényjavaslatokat, szakkönyveket, és a parlamenti élet hozzávalói közül a fűszereket, az élet „sava-borsát” veszi számításba.

Több mint nevetés és több mint portré – nehéz meghatározni a politikai karikatúra fogalmi kereteit, ezért a szerző a gúnyrajzokat, amelyek aktualitásukban a politikai élethez kapcsolódtak, ebbe a kategóriába sorolta. A műfaj a hétköznapi emberek és a politika érzelmi kapcsolatának megteremtésén túl a „gyógyító”, „fekélyirtó”, pszichológiai szelep feladatkörét is ellátta, segített az értelmezésben vagy a befolyásolásban; néha nevelő szándékkal, néha a propaganda eszközeként terelgette lelkes olvasóit.

Jeney Jenő karikatúrája, Bolond Istók, 1911. július 16. 3. (Kép forrása: a kötet 304. oldala)

A könyv több mint vicctenger, nem ágyúval lő az érdeklődőre, tartalmában pedig túlmutat a gyűjteményes kötet keretein. Az első oldalakon általános bevezetőt olvashatunk a politikai karikatúrák hajnaláról, az 1850-60-as évektől bekövetkező nagy robbanásról, a Jókai Mór által indított Az Üstökösről, később a Bolond Miska és a Borsszem Jankó ragyogásáról, a dualizmus „harcias ellenzékről”, a Ludas Matyi, Bolond Istók és Kakas Márton fémjelezte triumvirátusról. Az első világháború kitörése után következő csendesebb időszakot csak átmeneti periódusokra – az 1920-as évek elején a Szabad Száj, a Pesti Izé, a Fűrész – szakította meg a felvillanyozó humor. A II. világháború után a demokratikus átalakulás reménye az élclapok virágkorával kecsegtetett, de a kommunizmus és a pártállam legsötétebb évei csak a Ludas Matyinak hagytak – cenzúrázott – mozgásteret. A kínálat újra csak az 1980-as években, a politikai enyhüléssel párhuzamosan indult bővülésnek (Új Szabad Száj, Új Ludas).

A karikaturisták mozgásterét elsősorban a rendszer szabadsága – mind a sajtó, mind a gondolat szintjén – határozta meg, és míg a dualizmusban vagy a Horthy-korszakban bizonyos tabuk – mint Ferenc József, vagy később a kormányzó személye – mellett el lehetett navigálni, a háborúk éveiben, és a pártállam kialakulása után ketrecbe zárták a készítők kreativitását. Minek ilyenkor torz tükör, ha már önmagában torz a látvány? Talán ennek fényében nem meglepőek a műfaj stílusjegyeiben bekövetkező változások: az antropomorf alakoktól indulva már a 19. század végén megtörtént a rajzmesterek és a torz figurák egymásra találása.

Karczaghy Zoltán karikatúrája, Bolond Istók, 1906. október 21. 5. (Kép forrása: a kötet 382. oldala)

A kötet írójának szándéka nem az ítélkezés, hanem a valósághű reprezentáció. A koncepció, miszerint nem kizárólagosan időrendi sorrendben, hanem tartalmi összefüggések alapján kerül bemutatásra az elmúlt 150 év közéleti humora, hibátlanul működik, a szerkesztésnek köszönhetően nincsenek logikai bukfencek a könyv felépítésében. Össze tudjuk hasonlítani a korrupciós ügyeket, a házelnököket, vagy akár a büfé kínálatát is a politikai botrányok viharában.

A választójog szekcióban találkozhatunk a kommunisták által kifogott – választhatóságától megfosztott – Sulyok Dezsővel. A politikai kampányok hol „haccacáré”, hol valóságos „programm-eső” formájában elevenednek meg, az ördög konyháján üstben fő az ország, a választási csatatéren „elhulltanak legjobbjaink a sok lista alatt”. A kreativitás végtelen: a választási verseny hol országos vásár, hol akadályverseny, hol versenyautók viadala – a csodajárgányokban többek között Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Slachta Margit mérte össze tudását, míg hátul Ortutay Gyula és Dobi István bütykölt. A rajzok között kritika éri a „Dunába épített” Országházat („Mert a Tisáknak vagy a Dunába kellett azs uj parlamentet épiteni, vagy sehova, de építeni kellett!”), valamint a parlament nyári, kánikulai üléseit napernyővel, tussal és fürdőruhával.

A házelnökök is célkeresztbe kerültek, egyikük hol állatszelidítő, hol őrnagy, míg a parlamenti munkálatok között megjelent a kotlós Deák Ferenc, az „óriás” Rákosi Mátyás, a korrupciók témakörében a frankhamisítási botrány miatt levegőért kapkodó Bethlen István, és további politikusok, akik disznóvá változtak, vagy éppen moslékban fürödtek. Az emancipáció útjára lépett nők sem maradtak ki az olykor már-már bántó humorból: 1872-ben még a felhúzott szoknya, a női bájak jelentették a politikai vonzerőt, míg később már Slachta Margit „bottörvényes múltja” lett a fő attrakció.

A lista közel sem teljes. Magyarország 1867 és 1989 között: botrányok és békés hétköznapok maró gúnya vár a kötetre jelentkező olvasóra.