A "fejlődés" gyorsítása váltotta ki az első népfelkelést a keleti blokkban

A második világháborúban vesztes Németország kettéosztottsága 1949-re vált véglegessé. Májusban a nyugati - angol, amerikai és francia - megszállási övezetben megalakult a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), melynek fővárosa Bonn lett, majd a szovjet megszállási zónában és Berlin szovjet ellenőrzés alatt álló felében októberben létrejött "az első német munkás-paraszt állam", a Német Demokratikus Köztársaság.

Végül Berlin három nyugati megszállási övezetéből létrejött a különleges nemzetközi jogállással rendelkező Nyugat-Berlin.

Az NDK-ban Otto Grotewohl miniszterelnök és Walter Ulbricht pártfőtitkár irányításával sztálinista diktatúra épült ki, könyörtelen kollektivizálással és erőszakos iparosítással, az ország kiemelt stratégiai helyzete miatt túlméretezett katonai programmal, amely egyes esztendőkben a költségvetés egyötödét emésztette fel.

Az életszínvonal romlott, állandósult a háborús időkre jellemző jegyrendszer, a pártos és egyoldalú sajtó kiskorúként kezelte az embereket. A rettegett titkosrendőrség, a Stasi elfojtott minden bíráló hangot, börtönbe kerültek a "szabotőrök" és a "klerikális reakció" hívei. A menekülésre azonban nyílt egy kiskapu: a kettéosztott Berlinben sokan szöktek át Nyugatra, ami néhány év után komoly munkaerőhiánnyal fenyegetett.

A válságjelek dacára a tömegektől teljesen elszakadt vezetés 1952 júliusában az állampárt, Német Szocialista Egységpárt kongresszusán a "fejlődés" gyorsítását hirdette meg. Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála utáni szovjet belpolitikai enyhülés nem terjedt ki azonnal a szovjet megszállási övezetre, így dönthetett a keletnémet vezetés 1953 májusában a munkanorma emeléséről is.

A munkásokra elviselhetetlen terheket rakó, óriási felzúdulást kiváltó intézkedés már a szovjet vezetés rosszallását is kiváltotta, így a keletnémet pártvezetőket - ahogy tették ezt a magyarokkal is - június elején Moszkvába rendelték és azonnali irányváltásra utasították őket.

Ulbrichték ennek megfelelően 1953 júniusától csökkentették a az árakat, igyekeztek visszacsábítani a nyugatra települt földműveseket és munkásokat, de a normaemeléshez nem nyúltak. Az enyhítés így a remélttel ellenkező hatást váltotta ki, a felháborodott és felbátorodott munkások körében mozgolódás kezdődött.

Június 15-én a berlini építőmunkások nem vették fel a munkát, a kezdetben elszigetelt sztrájkok gyorsan terjedtek. 16-án az "éhséglázadások" Berlinben általános sztrájkba és tüntetésbe torkollottak, az események híre a szóbeszéd és a nyugat-berlini rádióállomások révén mindenhová eljutott.

Június 17-én már 270 helyen, az összes nagyobb városban zavargások robbantak ki, Berlin mellett Magdeburg, Halle és Lipcse, a Bitterfeld, Merseburg és Leuna közti iparvidék volt a sztrájkok központja. A kelet-berlini Minisztériumok Házánál már reggel tízezrek gyűltek össze a német egységet, a többpártrendszert, a szabad választásokat, Ulbricht és Grotewohl távozását - a pártfőtitkár jellegzetes kecskeszakállára utalva skandálták: "a szakállasnak mennie kell".

A kezdetben békés demonstráció a rendőrség és a tüntetők közti összecsapásokká fajult, amelynek sok sérültje volt. Amikor a tömeg ledöntötte a vörös csillagot és ki akarta tűzni a fekete-piros-arany német lobogót, a kormányépületet védő katonák lövéseket adtak le.

Az irányítást a délelőtt folyamán a szovjetek vették át: Ulbrichtot és Grotewohlt főhadiszállásukra rendelték, majd a kelet-berlini szovjet városparancsnokság rendkívüli állapotot hirdetett ki, ugyanez történt a megyékben is. A Minisztériumok Háza előtti teret a szovjet haderő tankok bevetésével tisztította meg, a nap folyamán az Unter den Linden környékén, a brandenburgi kapunál és a város számos részén zajlottak összecsapások.

A szovjet katonák és a keletnémet karhatalmisták a tömegbe lőve, sortüzekkel oszlatták fel a tüntető munkásokat. A "rend" estére helyreállt, Andrej Grecsko, az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok főparancsnoka Moszkvába küldött jelentése arról számolt be, hogy csapatai kezükben tartják Berlint.

Az 1953. június 17-i véres események a hivatalos adatok szerint 25 áldozatot követeltek, a valóságban mintegy 200 tüntető vesztette életét, a rögtönítélő bíróságok 21 embert ítéltek halálra és végeztek ki, és mintegy 1200 felkelőt ítéltek kényszermunkára.

A felkelés komoly visszhangot váltott ki világszerte, Nyugat-Németországban június 17. - a német újraegyesítésig - a német egység napja lett. Az NDK-ban a keményvonalas rendszer 1989-es bukásáig nem értékelte át az eseményeket, a hivatalos propaganda folyamatosan "ellenforradalmi puccskísérletről" cikkezett, ha egyáltalán említette a történteket.

Az NDK-ban letelepedett, szocialista érzelmű Stefan Heym tényregényt írt az eseményekről Öt nap júliusban címmel, a könyv az NDK-ban nem jelenhetett meg, csak az NSZK-ból becsempészett vagy írógéppel másolt és sokszorosított formában terjedt.

A szintén baloldali Bertolt Brecht az események után vetette papírra A megoldás című versét: A június 17-iki fölkelés után/az Írószövetség főtitkára/a Sztálin-fasorban röplapokat osztatott szét,/melyek tudatták, hogy a nép/eljátszotta a kormányzat bizalmát,/és csak kétszeres munkával/hódíthatja vissza. Nem volna ezúttal/egyszerűbb, ha a kormány/feloszlatná a népet, és újat választana?

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

5. Demográfiai és etnikai változások Magyarországon a XVIII. században
II. Népesség, település, életmód

• „Burgenlandért Sopron”– egy szavazás, amely megmásította a trianoni döntést
• Már ötéves korában megválasztották, de sohasem uralkodott az utolsó erdélyi fejedelem
• A másfél évszázadnyi török uralom mérlege