„Aki egy nappal, egy héttel, egy évvel, tíz évvel, száz évvel 1989. június 16-a után nézi a Hősök  terét,  a  temetői  szertartást  megörökítő  filmfelvételeket,  az  ne  feledje,  hogy  a gyászdemonstráció  minden  másodperce  mögött  mindvégig  annak  a  feszültsége sűrűsödött,  hogy  vajon  nem  robban-e  ki  ott  a  téren egy  új  felkelés,  nem  történik-e provokáció, nem szólalnak-e meg a fegyverek” – jegyezte fel naplójába az utódoknak szóló figyelmeztetést a közérzület rezdüléseire mindenkor érzékeny író, Sándor Iván. Az „áradó méltóság” résztvevőként ugyan őt is magával ragadta, de a lélek mérnökeként pontosan érzékelte, hogy negyedmilliónyi társának (és a tévénézők millióinak) porcikáit nemcsak a felemelő élmény járta át, hanem a fortélyos félelem is.

„Nemzetközileg  nem  a  demonstráció  viselhető  el  nehezen,  hanem  ha  a  demonstrációban erőszakot kell alkalmazni” – jelentette ki a pártfőtitkár (és néhány napig még miniszterelnök) Grósz  Károly  1988.  november  végén,  amikor  a  Magyar Szocialista  Munkáspárt  (MSZMP) politikai  bizottságának  tagjai  azt  latolgatták,  miként  lehetne  bonyodalom  nélkül  megúszni  a három  évtizeddel korábban kivégzett miniszterelnöknek, Nagy Imrének és társainak politikai kényszerűségből nem sokkal korábban engedélyezett nyilvános eltemetését.  A  Hősök  terén  negyedszázaddal  ezelőtt  megrendezett gyászünnep  végül  méltósággal  s mindenfajta atrocitás nélkül zajlott le, az eseményt a politikatörténet olykor a kommunizmus „sírba  tételének”,  máskor  a  rendszerváltás  fordulópontjának,  (szimbolikus)  nyitónapjának, vagy  éppenséggel  a  XX.  század  magyar  históriáját  lezáró  aktusnak  titulálja.  Az  utókori emlékezetben  számos  mítosszal  is  túlcifrázott  nap  kétségkívül  sorsfordító  volt:  onnantól kezdve a folyamatok nemcsak felgyorsultak, de visszafordíthatatlanokká is váltak, holott még az előtte való napokban is fortélyos félelmek szőtték át a hatalomban ülőket és az ellenzékben politizálókat egyaránt, de talán az ország (köz)hangulatát is.

A Kádár-rendszer „Achilles-sarka”

Az „évszázad nagy temetésének” kezdőnapját nehéz lenne pontosan  meghatározni, hiszen ez a dátum lehetne akár már 1958. június 16. is, amikor a halálraítélteket jeltelen sírban földelték el.  A  kádári  rezsim  szempontjából  ez  több  volt,  mint  bűn,  ez  olyan  végzetes  politikai  hiba volt,    amely    három    évtizeddel    később    az    amúgy    roskadozó    rendszer    látványos összeroppanásához  vezetett.  Ha  viszont  ennek  a  szakrális  aktusnak  a  közvetlen  előzményeit keressük,  azt  alighanem  az  egy  évvel  korábbi,  meglehetősen  visszhangos  eseményben jelölhetjük  meg.  Akkor,  1988.  június  16-án  Párizsban,  a  történelmi  patinájú  Père  Lachaise temetőben  emlékművet  állítottak  a  Nagy  Imre-per  öt áldozatának  „és  az  1956-os  magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincs sírjuk”. 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. ősz számában olvasható.