Erdély építészetének különlegessége az erődtemplomok sokasága. Ezek a vártemplomok Erdély székelyek lakta keleti, valamint az egykor szászok benépesítette déli határvidékein alkottak sűrű láncot. A székelyek a XVIII–XIX. század folyamán – amikorra a templomok védelmi szerepe többé-kevésbé elenyészett – lebontották a templomaikat körülölelő falak, tornyok és bástyák többségét. Nem úgy a szászok. Ők nemigen bontottak. Talán nem bíztak annyira a jövőben, mint székely testvéreik? Ki tudja, gondolhatták, hátha szükség lehet még egyszer azokra az ódon bástyákra, mohos falakra. Vagy nem az óvatosság, hanem a régihez való erősebb ragaszkodás, a múlt tisztelete kímélte volna meg a szász templomerődöket? Az is lehet. Mindenesetre megmaradtak.
Székelyek és szászok
Erdély földje különös föld. Száz és száz kilométeren utazhatunk székely vidékeken, magyarok alapította és ma is magyarok lakta falvak seregén – Romániában. A magyar és székely falvakban ötszáz, hétszáz, kilencszáz éves katolikus, református vagy unitárius templomok mellett 5-10, olykor talán 50, de legfeljebb 80 esztendős ortodox görögkeleti román templomok, vörös téglából és betonból emelt, csillogó ezüstlemezzel borított hagymakupolás operettdíszletek emelkednek – többségükbe öt lélek sem jár hetente. Mégis szüksége van rájuk a mindenkori államhatalomnak, hiszen ezek a múlt nélküli, üresen kongó építmények hivatottak hirdetni, hogy a románok államában vagyunk. A félelem, a bizonytalanság, a tudatlanság és a türelmetlenség emlékművei ezek a csúnya és hivalkodó épületek. Semmi közük lélekhez és megszentelt térhez. Különös föld Erdély földje. Száz és száz kilométereken keresztül utazhatunk szász vidékeken, német ajkú telepesek alapította falvak seregén át – Romániában. Ám ezekben a szász falvakban már nem szászok élnek.
A magyar királyok által 1150 és 1210 körül Erdélybe hívott szászok hét-nyolcszáz éven át jól megfértek a Magyar Királyságban, míg Romániában alig több mint ötven év alatt megszűntek létezni. Falvaikban ma kihaltak az ősi templomok; a településekre beköltöző román és cigány népességnek semmi köze a szászok kulturális és építészeti hagyatékához. Megrendítő érzés az eredeti lakosaiktól megfosztott falvakon, a sorsukra hagyott, elárvult települések során keresztül utazni. Megrendítő érzés a hívek nélkül maradt, elhagyatott evangélikus templomok terébe lépni, látni a repedezett mennyezetet, az öreg padokat, melyekbe hívők többé nem ülnek, megtapintani a képmutató módon a padokra helyezett fekete énekeskönyveket, melyeket egykori tulajdonosaik többé nem vesznek a kezükbe. Tulajdonosaik: a szászok. Akik Isten házát is erődnek építették meg. Akik olyan várakat emeltek, amelyekbe fedetlen fővel, tiszta lélekkel illett belépni, mert ezek a várak egyúttal templomok is voltak. Falaik közt fiatal párok esküdtek egymásnak örök hűséget, s ide hozták megkeresztelni a gyermekeiket. Templomok, melyeknek ejtőrácsos, súlyosan boltozott kapuján valaha fehér fejkendős öregasszonyok, csizmás férfiak sorjáztak egy-egy békés, napsütötte vasárnap reggelen. Templomok, robusztus körfalakkal, védőtornyokkal és bástyákkal, a falaikon gyilokjárókkal és lőnyílásokkal, a hajóikban oltárokkal, festményekkel és szobrokkal, a szentélyük fölé magasodó mellvédeiken szuroköntő kasokkal, vasalt kapujaik mögött farkasvermekkel és más fortélyos csapdákkal.Mikor, ki ellen védekezve építették a bizakodó hitnek és a gyanakvó óvatosságnak ezeket a monumentális emlékműveit?
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyár számában olvasható.
2014. nyárPajzán históriák |