Margit Terézia 1651 augusztusában született IV. Fülöp spanyol király és ausztriai Mária Anna első gyermekeként. Mária Anna a spanyol uralkodó második hitvese volt; első felesége, Erzsébet francia királyi hercegnő, aki Spanyolországban Bourbon Izabella néven vált ismertté, 1644-ben elhunyt. Fülöp első házasságából nyolc gyermek született, közülük azonban csupán a legfiatalabb érte meg a felnőttkort. Az ötödikként született Baltazár Károly az édesanyja halála után két évvel, 17 évesen hunyt el váratlanul.
Mária Anna eredetileg Baltazár Károly jegyese volt – anyja révén IV. Fülöp király unokahúga, így Baltazár Károly menyasszonya valójában a saját édesapja unokahúga volt. Miután első felesége, majd pedig a fia is meghalt, Fülöp a saját, akkor éppen csak 15 éves unokahúgát tette meg második hitvesévé 1649-ben. Margit Terézia két évvel a házasságkötést követően született, és egészen kicsi korától kezdve I. Lipót császár menyasszonyának szánták, akihez ugyancsak vérrokonság fűzte, hiszen Lipót az anyai nagybátyja volt. A frigy 1666-ban meg is köttetett.

Kalap és kard nélkül

A kis Margit Terézia 5 éves volt, amikor édesapja udvari festője, Diego Velázquez megfestette a Las Meninas (Az udvarhölgyek) című képet. Az 1599-ben egy hétgyermekes sevillai család legidősebb gyermekeként született Diego – teljes nevén Diego Rodríguez de Silva Velázquez Buen Rostro y de Zayas – a helybéli Francisco Pacheco mesternél kezdte a pályafutását. Nemcsak ő, hanem nála két évvel fiatalabb öccse is a festőmesterséget választotta, ami abban az időben kétkezi munkának számító foglalkozás volt. Mindez arra vall, hogy kifejezetten egyszerű családból származtak. A sevillai festőcéh vezetője, Pacheco azonban a festészetre már mint szellemi tevékenységre tekintett – 1638-ban adta ki A festés művészete című könyvét, amelyben – csatlakozva a XVII. századi művészetelméleti vitához – többek között azt a véleményét hangoztatta, hogy a festészet a zenéhez és a költészethez hasonlóan egyáltalán nem kétkezi tevékenység. Egyes források arról számolnak be, hogy Pacheco és egész köre „úgy hitt a festői eszme kézzelfogható valóságában, akár a firenzei újplatonikusok”. Ez a szemléletváltás, amely a XVII. században kiemelte a festészetet a kétkezi munkák köréből, és a szabad művészetek közé helyezte, jelentős hatással volt Velázquezre. 1621-ben, III. Fülöp spanyol király halála után a művész Madridba utazott, azzal a határozott szándékkal, hogy az új uralkodó, az akkor még csak 16 esztendős IV. Fülöp udvari festője legyen. A kinevezést a havi 24 dukátos fizetéssel és egyéb jövedelmekkel 1622. október 6-án kapta meg. Velázquez ezek után az egyik legsikeresebb udvari pályát futotta be, ugyanis 30 évvel később már az „aposentador de palacio”, vagyis az udvarmester rangjáig vitte. Ehhez a címhez elméletben az a feladat járt volna, hogy köpenyben, de kalap és kard nélkül őrködjön a király körül folyó szertartások felett, ám a festő esetében olyan tiszteletbeli címről volt szó, amelyhez magasabb javadalmazás járult.

A spanyol király udvari festőjeként Velázquez elképesztő mennyiségű arcképet készített. Nemcsak a királyi család tagjairól, hanem az udvartartáshoz tartozó törpe növésű „tisztségviselőkről” is: a királyi pecsétek kezelőjéről, az udvari bolondokról. Portréin szép sorjában felbontott minden addigi kötöttséget, felrúgott minden addigi szabályt. A lovas portrék hátterébe például természet után festett tájábrázolás került, holott akkoriban szinte kizárólag műteremben alkottak a festők. A vadászjelenetein elképesztő hűséggel és pontossággal megfestett lovakkal és kutyákkal találkozunk, az állatoknak még a vérmérséklete is felismerhető. Az emberi arcok és tekintetek lelkekről és sorsokról mesélnek. A pillanat megörökítésének képessége mellett Velázquez alapos megfigyelőképességről és emberismeretről tett tanúbizonyságot. Erős fény–árnyék ellentétekkel dolgozott, megfestette a legapróbb, legfinomabb csillogást és a legsötétebb mélységet is. A levegőperspektíva mesteri alkalmazásának köszönhetően művei korábban nem látott térmélységet kaptak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2014. nyár számában olvasható.