Klebelsberg, az új IV. Béla

2012. május 10. 08:55

A címben használt jelző csak egy volt a Klebelsberg Kuno személyére nézve kevésbé hízelgő jelzők közül, amelyeket a 20. század talán legnagyobb hatású kultúrpolitikusára aggattak korabeli kritikusai. Volt ő nyugatot „majmoló”, az állástalan diplomások számarányát szándékosan növelő képviselő, idegen származása miatt nemzetietlen miniszter is. De tény: ő volt az is, aki megszervezte a mintegy ötezer népiskola építését, kiépítette a tanyai iskolák hálózatát, megreformálta a polgári iskolát és leányközépiskolát, lerakta a szegedi egyetem alapjait, létrehozta a Testnevelési Főiskolát, megépíttette a debreceni, pécsi, szegedi egyetemeket, Tihanyban Biológiai Kutatóintézetet nyitott, a tudósképzés korszerűsítése érdekében felállította a bécsi, berlini és római kultúrcentrumokban működő Collegium Hungaricumokat. Halálának 80. évfordulója előtt a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara konferenciával tisztelgett.

Korábban

Klebelsberg: hosszú tervezés, lassú megtérülés

L. Simon László, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottság, s a Nemzeti Kulturális Alap elnöke bevezető előadásában kiemelte, hogy – bármennyire nehéz is ezt elismernie sokaknak – Klebelsberg Kunónak igenis nagyon időszerű a tevékenysége. A 20. század elején élt, nagy formátumú kultúrpolitikus szeme előtt két, egymással szorosan összefüggő dolog lebegett: a hosszú tervezés és lassú megtérülés. Klebelsberg úgy gondolta, hogy a rövid távú kultúrpolitika kudarcra van ítélve, azt inkább egyfajta „hosszútávú váltónak” fogta fel. A másik szempont a területre fordítandó megfelelő forrás biztosítása.

Ezzel szemben ma azt látjuk – figyelmeztetett L. Simon László –, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtized alatt a lassú megtérülésnek nyoma sincs, ráadásul romlott a magyar kultúra költségvetési háttere. Magyarország ebből a szempontból azonban nem lóg ki a sorból, hiszen Közép-Európa több országában is 30-50 százalékos forráskivonással járt a kulturális területet illetően a válság, igaz, hazánkban például a Nemzeti Kulturális Alap bevétele 30 százalékkal nőtt 2010-ben. A parlamenti képviselő idézte Klebelsberg további gondolatait, amelyek szintén aktuálisak: a biztonság és a kiszámíthatóság, valamint az intézményi függetlenség állami garantálása. A politikának ezért muszáj önmagát korlátoznia, a Klebelsberg által is kiemelt, az akadémiára vonatkoztatott közadakozás pedig minden intézményre érvényes kell hogy legyen.

Romsics Ignác (Eszterházy Főiskola) előadásában Klebelsberg Kunó és Bethlen István pályáját idézte fel. Mint arra az MTA professzora rámutatott, a két, eltérő családi környezetből származó, különböző oktatásban részesülő politikus először 1919-ben került közel egymáshoz. Bethlen és Klebelsberg a konzervatív Nemzeti Egység Pártját együtt alakítják meg, s szoros politikai szövetségesek lesznek. Bethlen összesen négyszer alakított kormányt, s az összes, keze alatt megforduló számos miniszter közül vele, Klebelsberggel dolgozott a legtöbb ideig, aki mintegy tíz évig állt a kulturális tárca élén. Összességében elmondható, hogy Klebelsberg fenntartások nélkül támogatta Bethlen konszolidációs politikáját, a kormányfő pedig minden tekintetben magáévá tette a kultuszminiszter kultúrpolitikáját – emelte ki Romsics Ignác. A belső restrikció és az 1924-ben felvett népszövetségi kölcsönnek köszönhetően a költségvetés 1925-re helyreállt, ennélfogva a fél évtizeden át tartó fellendülés több fejlesztésre adott lehetőséget. A korszakban 300 ezer új lakóház épült, a 100 ezer jutó orvosok száma megkétszereződött.

A kultúrpolitikában 1925-ig csak szervezeti reformokra került sor, később Klebelsberg átfogó programot hirdetett. Fontos lépés volt a tudományos ösztöndíjak elindítása, a külföldi magyar intézetek hálózatának kiépítése. A középiskolai reform keretében a gimnáziumokat humán és reál részre bontották, aminek egyik előnye az volt, hogy a létező mindhárom típusból lehetett egyetemre jelentkezni. (Hóman Bálint 1934-ben vezette be az egységes középiskolát). A polgári iskolák száma előbb 253-ról 353-ra, majd 400-ra nőtt, s 3500 tantermet építettek. A korszakban a kultusztárca részesedése az állami költségvetés 9-10 százalékára kúszott fel, ennek fele a népiskolákra ment el. Intézkedéseiért azonban sokan támadták Bethlent, mondván Klebelsberg a „nyugatot majmolja”, növeli az állástalan diplomások számát, ráadásul „működése híján van minden nemzeti vonásnak”, de a szociáldemokraták például még több forrást akartak bevonni, míg a nemzetvédők a hadügyre fordították volna a kultúrára elkülönített pénzeket.

Tőkéczki László egyetemi docens, az ELTE tanszékvezetője előadásában elhangzott, hogy Klebelsberg több nagy elmétől, így Tisza István körétől és Korniss Gyulától is sokat tanult. Átfogó programját kultúrtopográfiai alapon alakította ki, amelyben benne foglaltatott a határon túli magyarság is, célja pedig az volt, hogy Magyarország kulturális versenyképessége növekedjen. (kultúrfölény elmélet) Klebelsberg sajátjává tette – mai szóhasználattal élve – az emberi tőkébe való befektetés gondolatát. Úgy vélekedett, hogy a nevelést erősíteni kell az oktatáshoz képest a nemzeti egység és a belső társadalmi feszültségek enyhítése szempontjából, az ismeretközlést pedig az értékelvűségbe kell beágyazni. S mivel a kultúrpolitikus azt látta, hogy az állam maga mechanikus, az embereket csakis az egyház tudja a "lelküknél" megfogni, ezért azzal mindig együtt kell működni. Kornissra utalva a hierarchia fenntartása mellett érvelt, s hogy először az elit műveltségét kell megújítani, hogy abból politikai stabilitás legyen. A kultúrdiplomáciában hasznos fegyvert látott, aminek révén meg lehet győzni a nyugati hatalmakat abban, hogy a revízió igazságtalan volt – zárta okfejtését a történész.

következő oldal 1 / 2