Olasz egység, kérdőjelekkel

2011. március 23. 08:45 MTI

Olaszország a napokban ünnepelte állami egységének százötvenedik évfordulóját: Viktor Emánuel király 1861. március 17-én kiáltotta ki Torinóban az Olasz Királyságot. Ám a kerek évforduló fölötti örömbe nem kevés üröm vegyült, nem utolsósorban az utóbbi években egyre erősebbé váló szeparatista hangok miatt.

Korábban

Giorgio Napolitano államfő egyik ünnepségről a másikra sietve buzdította honfitársait lokális helyett nemzeti patriotizmusra. Éles szavakkal ostorozta a partikuláris érdekeket előtérbe helyező önzést, elítélve azokat, akik a nemzeti egység közeli végét jósolják.

Szavai süket fülekre találtak az Északi Liga vezetőinél: a római kormányt (egyelőre) támogató párt - dacolva a központi rendelettel - nem tekintette munkaszüneti napnak 17-ét; tisztségviselői csütörtökön a szokásos munkarend szerint dolgoztak. Az esti megemlékezésen pedig az olasz himnusz helyett a Nabucco című Verdi-operából a Rabok kórusát énekelve adtak hangot "gyászuknak", amiért szeretett Észak-Olaszországuk immár 150 éve a "rabló Róma" rabigáját nyögi… Vicenzában az Északi Liga 200 híve úgy adott hangot az egység iránti ellenszenvének, hogy az utcán elégették Giuseppe Garibaldinak, a Habsburgok elleni felszabadító háború katonai vezérének a bábuját.

A dél-tiroli régió (Trentino-Alto Adige) elnöke, Luis Durnwalder még 17-e előtt nyilvánosan kijelentette: semmilyen évfordulós megemlékezésen nem fog részt venni, helyette inkább elutazik a "szeretett Ausztriába", amelytől az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések elszakították és Olaszországhoz csatolták Tirol déli részét. Pedig a régió igazán nem panaszkodhat, hiszen Itálián belül autonómiát élvez, németajkú lakossága pedig az ausztriaival azonos polgári erényekkel gazdasági és idegenforgalmi mágnessé tette a régiót.

A két legerősebb politikai párt, a Silvio Berlusconi kormányfő vezette Szabadság Népe (PdL) és a balközép Demokrata Párt (PD) ugyan dicsérte a nemzeti egység megszületését. Egyúttal azonban kölcsönösen elvitatták egymástól a jogot az ünnepléshez. A PdL folyton arra törekszik, hogy leleplezze a baloldalon tevékenykedő állítólagos "kriptokommunista internacionalistákat", míg a másik fél álcázott fasisztának nevezi jobboldali ellenlábasait.

Berlusconi távolról sem nevezhető gáncs nélküli lovagnak, ám azt még külföldi lapok is elismerik, hogy érdemben hozzájárult a nemzeti egység kiteljesedéséhez. Televíziós csatornái révén hadat üzent az állami tv azon adásainak, amelyek a regionális nyelvjárásokat beszélő közönséghez szóltak. A 80-as évek elején, amikor Berlusconi adói sugározni kezdtek, az itáliai népesség kevesebb mint 30 százaléka beszélt kizárólag irodalmi olasz nyelven. 2000-ig ez az arány 45 százalékra emelkedett. Mindazonáltal megdöbbentő, hogy 150 évvel az egységes olasz állam létrejötte után ma is nagyon sok olasz beszél helyi dialektusban, amelyet más régióból érkezett honfitársai nem értenek.

A nyelvi differenciáknál is többet nyom azonban a latban a gazdasági téren tapasztalható egyenlőtlenség, amely egyúttal forrását és mozgatórugóját képezi a szeparatista érzelmeknek. A négy leggazdagabb északi régióban megtermelt nemzeti jövedelem (GDP) a kétszerese annak, amit a nyolc déli régió állít elő. Az egy főre jutó GDP délen alig 70 százalékát éri el az északi mutatónak. A déli országrészben mutatkozó viszonylagos szegénység ma is tüzeli a Mezzogiornóban élők felháborodását - és az északi régiók lakosságának ingerültségét amiatt, hogy az ő adójukból kell enyhíteni az életszínvonalbeli különbséget. Lombardiában, Piemontében, Venetóban valósággal sikk maffiózóknak, lustáknak, adócsalóknak nevezni a déli országrész népességét.

A hangulatot jól jellemzi a Süddeutsche Zeitung riportjában megszólaltatott bergamói polgárok vélekedése. "Nem vagyunk szeparatisták, ám tény, hogy a Dél nélkül jobban élnénk" - mondta a német tudósítónak egy fuvarozási cég vezetője. Egy másik szerint 150 évvel ezelőtt csakugyan érezhető volt egész Itáliában az egység iránti lelkesedés, mára azonban úgy tűnik, hogy hiba volt a "csizma" részeinek egyesítése.

1861-ben csak az olasz állam lett egységes, annak népe azonban nem - állítja Walter Barberis történész, a torinói egyetem professzora. Felidézi, hogy az egyesülés 100. évfordulóján, 1961-ben sokkal kevesebben kérdőjelezték meg az egységet, mint manapság. Ezért a politikusokat teszi felelőssé, akik nem sulykolják kellő eréllyel az egységes nemzet fontosságát. A közös jövőbe vetett bizalom gyengülésében közrejátszik a gazdasági válság is: a felvirágzás éveiben egyértelműen erős volt ez a bizalom mind Északon, mind Délen - emlékeztetett Barberis.

Az évforduló alkalmából szinte minden újságcikkben, kommentárban felbukkant Massimo d'Azegliónak, az egységes olasz állam egyik leghangosabb szószólójának híres mondása: "Megalkottuk Olaszországot, most az a feladatunk, hogy megalkossuk az olasz polgárt." Úgy tűnik, d'Azeglio szavai százötven év elmúltával sem veszítettek időszerűségükből.