Észtország a baltikumi függetlenség sodrában

2010. május 10. 10:05 MTI

Korábban

Viták és szavazások

Az észt belvitában a szovjet központ szervek az Intermozgalom oldalán álltak, az észt parlament nekik nem tetsző döntéseit pedig a szovjet alkotmánnyal ellentéteseknek nyilvánították. Moszkva és Tallinn vitáját tovább mérgesítette az észt törvényhozás 1989. november 12-i állásfoglalása, amely törvényellenesnek minősítette a szovjet csapatok 1940-es észtországi bevonulását, "bekebelezésről", "katonai megszállásról" beszélt, megkérdőjelezve ennek nyomán az 1940. júliusi választások jogszerűségét és az így alakult parlament döntését a Szovjetunióhoz való csatlakozásról.

Úgy az 1989. decemberi helyhatósági, mind az 1990. márciusi észtországi parlamenti választások a Népfront sikerét hozták. A törvényhozásban ugyan a litván Sajudistól eltérően nem tudta megszerezni az abszolút többséget (a 105 helyből 43-hoz jutott), de így is a legerősebb tömböt alkotta. A függetlenség-párti Szabad Észtország és Észtország Kongresszusa 35 mandátumot kapott, az Intermozgalom pedig 27 parlamenti székhez jutott. (A Kommunista Párt jelöltjei szétszórva szerepeltek a Népfront, a Szabad Észtország és az Intermozgalom listáin.)

1989 végétől felgyorsult az észt politikai intézményrendszer átalakulása: régi szervezetek szűntek meg (mint a köztársasági Komszomol) vagy alakultak át (mint a szakszervezeti szövetség), újak léptek a politikai porondra (mint 1990 márciusában a Liberális Demokrata Párt). A parlament 1990. február 23-án szentesítette többpárti politikai rendszert, megszüntetve az Észt Kommunista Párt alkotmányban rögzített hatalmi monopóliumát. Az Észt Kommunista Párt "nemzeti" és Moszkva-barát szárnya az 1990. márciusi kongresszuson végleg szakított egymással, s ez a szakadás is a "nemzeti" vonal mentén történt: az orosz ajkú küldöttek egy része kivált, és létrehozta az SZKP platformján álló új pártot.

A választások nyomán összeült új törvényhozás 1990. március 30-án határozatot hozott Észtország állami státusáról. Ebben kétségbe vonta az észtországi szovjethatalom törvényességét, s leszögezte, hogy az 1940. június 17-i szovjet katonai megszállás nem vetett véget az ország állami függetlenségének. A döntés heves tiltakozást váltott ki az észtországi oroszok és moszkvai vezetés részéről. S bár Gorbacsov szovjet elnök és Arnold Rüütel, az észt Legfelsőbb Tanács elnökségének elnöke április 18-án megállapodott a március 30-i határozat életbe léptetésének felfüggesztésében, a tallinni parlament - nem utolsó sorban Riga május 4-ei lépését követve - május 8-án az 1938-as alkotmányt érvényesítve kimondta az ország függetlenségét, Észt Köztársaságra változtatta az állam hivatalos elnevezését, s visszaállította a korábbi állami szimbólumokat.

Moszkva ellenlépései nem sokáig várattak magukra: Gorbacsov szovjet államfő május 14-ei rendeletében a szovjet alkotmánnyal ellentétesnek és érvénytelennek nyilvánította az észt függetlenségi határozatot. Moszkvával a háta mögött az Intermozgalom tüntetésekkel, országos sztrájkokkal próbált nyomást gyakorolni az észt parlamentre. A tallinni törvényhozás ugyanakkor bevándorlási törvénnyel korlátozta a köztársaságba való beutazást, a már ott élők számára pedig ideiglenes illetve állandó lakhatási engedélyek kiadását írta elő. Szeptemberben azt is bejelentették, hogy Észtország megkezdi saját hadseregének felállítását, és tervezi az önálló határőrség, rendőrség és mentőszolgálat létrehozását.

A Szovjetuniótól való elválás mint közös cél elérése összefogásra ösztönözte a balti államokat: 1990. május 12-én Vilnius, Riga és Tallinn felújította az 1934-ben létrehozott Balti Tanács működését. Vytautas Landsbergis litván parlamenti elnök fogalmazta meg az együttműködés értelmét: "Egyesült frontot hozunk létre a Kreml gazdasági és katonai nyomása ellen, amely nemcsak Litvániát, hanem a két másik balti köztársaságot is fenyegeti." A Balti Tanács tagjai több ízben megerősítették a Szovjetuniótól való különválási szándékukat, valamint hogy nem kívánnak csatlakozni a szovjet tagköztársaságok készülő új szövetségi szerződéséhez.

1991 januárjában Moszkva kemény kézzel próbálta megrendszabályozni az engedetlenkedő Baltikumot, s a katonai bevonulások ellenőrzése ürügyén Észtországba is deszantosokat vezényelt. Itt azonban nem következtek be a vilniusihoz és a rigaihoz hasonló tragikus események. Amíg Moszkva a litvánok és a lettek felé a szigorúbb arcát mutatta, addig az "oszd meg és uralkodj" jegyében az észtekkel tárgyalóasztalhoz ült. 1991. január 21-én Moszkvában Gorbacsov megígérte Arnold Rüütelnek, hogy Észtországban nem ismétlődik meg a lett és a litván dráma. A nyílt erőszak ugyan elmaradt, ám Moszkva a különleges belügyi egységek által provokált határincidensekkel, az észtországi vám- és határőrposztok elleni támadásokkal állandósította a nyugtalanságot.

1991. március 3-án Észtországban népszavazást tartottak a függetlenségről. Ezen a szavazópolgárok 83 százaléka vett részt, s 78 százalékuk az önállóságra adta a voksát. A függetlenség tényleges megvalósítására az augusztusi moszkvai puccsig kellett várni: még kérdéses volt, hogy Janajev-csoport vagy a hatalomból eltávolítani kívánt Gorbacsov kerekedik-e felül, amikor 1991. augusztus 20-án a tallinni parlament immár nyíltan deklarálta Észtország függetlenségét és kiválását a föderációból.

A szovjet Államtanács a puccsisták legyőzése után nem gördített akadályt a különválás útjába: szeptember 6-án balti társaival egyetemben hivatalosan is elismerte a független Észtországot.

előző oldal 2 / 2