Forradalom a Kárpátok alatt
2009. december 15. 12:46 Zahorán Csaba
1989. december 16-án Romániában, Temesvárott a tömeg megakadályozta Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a hatalom erőszakkal próbálta elfojtani a tüntetéseket, de ezek átterjedtek az ország többi vidékére és Bukarestre is. A megmozdulásokból napok alatt felkelés lett, majd az események forradalommá szélesedtek, elsöpörve Nicolae Ceausescu uralmát - ez volt a kelet-európai változások legutolsó és legvéresebb mozzanata. Hogyan és miért bukott meg a diktátor, és mennyire láthatjuk objektíven az akkor történteket? Összeesküvés-elméletek, és valóság, avagy a romániai forradalom története.
Korábban
Válság és megalománia
Az 1989. decemberi (és későbbi) történések mindmáig a romániai közbeszéd egyik kiemelt témáját képezik, és szinte folyamatosan foglalkoztatják a médiát. Nemcsak az évfordulók – különösen a mostani, huszadik – közeledtével, hanem gyakorlatilag állandóan jelennek meg cikkek, visszaemlékezések, könyvek, józan és fantasztikus magyarázatok vagy szenzációs leleplezések a forradalomról és következményeiről. Már az események alatt is rengeteg dolgot sűrű homály borított, a kérdőjelek pedig azóta is csak sokasodnak, hiába a számos vizsgálat, bírósági eljárás és tényfeltáró írás.
Az egymásnak gyakran ellentmondó megállapításoknak köszönhetően az összkép meglehetősen zavaros. Az értékelést azonban nem csak a fordulat körülményei nehezítik, hanem – újfent a régió többi országához hasonlóan – a múlt eltérő megítélése is. Nicolae Ceauşescu és rendszere ugyanis egyformán viszonyítási pontnak számít, akármelyik oldalról is nézzük. A conducător („vezér”, „vezető”) egyesek számára a terror és a nyomor jelképe, mások számára viszont a szociális biztonságé és a viszonylagos stabilitásé.
A romániai államszocializmus mást és mást jelentett a vidéki lakosság és az egykori polgári rétegek számára is, és bár az elnyomástól mindenki szenvedett, a kisebbségek is másként élték meg, mint a többségi nemzet tagjai. A kisebbségeket kettős elnyomás sújtotta, hiszen intézményrendszerük fokozatos leépítése végül már közösségi létüket fenyegette. Ezért nem meglepő, hogy míg például a magyarok nem bánkódnak túlzottan Ceauşescu után, sok román nacionalista ma is a (román) nemzetépítés és a román önállóság bajnokát látja benne.
1989 végére a diktátor és legszűkebb környezete körül kezdett elfogyni a levegő. A nyolcvanas évekre Románia külpolitikai tekintetben szinte teljesen elszigetelődött, holott korábban, a szovjet blokk „renitens országának” vezetőjeként Nicolae Ceauşescu Nyugaton viszonylag népszerű volt. Ám idővel sokasodni kezdtek a rendszerét illető nemzetközi kritikák, a Szovjetunióban végbemenő reformok következtében pedig Románia elveszítette privilegizált státusát és végül a Nyugat támogatását is. Amikor Közép- és Kelet-Európában repedezni kezdett az államszocialista berendezkedés, a román vezető anakronisztikusnak ható neosztálinista rezsimje nem számíthatott a reformer Gorbacsovra, és szövetségesei – a konzervatív csehszlovák és keletnémet politikusok – bukásával végképp magára maradt. Sőt, 1989 novemberében a változások déli szomszédját is elérték.
Romániában azonban látszólag még a keleti tömb általános összeomlása közepette is nyugalom volt, pedig az elhibázott gazdaságpolitika (pl. az import- és energiaigényes nehézipar erőltetett fejlesztésének folytatása stb.) következtében az ország gazdasági helyzete katasztrofálissá vált. A nyolcvanas évekre egyre nagyobb szükség lett volna a strukturális reformokra, ám azok elmaradtak, sőt, Ceauşescu tovább erőltette elképzeléseit. Sajátos „válságkezelésbe” is kezdett: a korábban felvett hitelek visszafizetését tűzte ki célul, amit részben a belső fogyasztás visszafogásával kívánt megvalósítani. Bár az adósságok kifizetése 1989-re gyakorlatilag sikerült is – ekkor a törvényhozás meg is tiltotta az újabb hitelfelvételt – az ezért fizetett ár hatalmasnak bizonyult. Az export masszív növelése és a behozatal korlátozása következtében Románia lakosságának életszínvonala drámai módon romlott, míg végül már a háborús állapotokat idézte.
Az ellátási problémák miatt a korszak egyik tipikus jelenségei voltak az üres üzletek, amelyek előtt – ha érkezett valami áru – villámgyorsan végeláthatatlan sorok képződtek; virágzott a feketepiac és a korrupció. Állandó volt az üzemanyaghiány, de akadozott az áram- és vízszolgáltatás is, a kemény telek ellenére gyakran alig volt fűtés a rosszul szigetelt tömbházakban – miközben az évtizedeken át zajló, erőltetett urbanizáció eredményeképpen hatalmas lakótelepek jöttek létre a városokban. Mindeközben Ceauşescu nem állította le grandiózus vállalkozásait sem.
A Duna–Fekete-tenger csatorna építése, Bukarest belvárosának lerombolása és az új városközpont felépítése – közepén a monumentális Köztársaság Házával (a mai román parlament épületével) – pedig csak növelte a lakosság elégedetlenségét, csakúgy, mint a társadalom szocialista homogenizációját felgyorsítani hivatott, Magyarországon falurombolásként ismert „szisztematizálás”. Mindehhez egy visszatetsző és már akkor is groteszknek ható személyi kultusz társult – Ceauşescut többek közt „Vezérként”, „a Kárpátok Géniuszaként”, „Félistenként” vagy „Polivalens Géniuszként” énekelték meg, de a kultusz feleségére, Elenára is kiterjedt, aki politikai funkciói mellett komoly tudományos karrierre „tett szert”, mint vegyész.
A válságot súlyosbította, hogy a diktátor nem tűrt bírálatot, és ragaszkodott elképzeléseihez. Igaz, kritikából nem is volt túl sok, mivel – egyes elszórt jelenségektől eltekintve – az országban nem működött számottevő ellenzéki mozgalom. A hatalom, különösen a besúgói hálózata révén mindenütt jelen lévő politikai rendőrség, a Securitate segítségével szoros ellenőrzés alatt tartotta a lakosságot. A magányos ellenzékieket (például Doina Cornea irodalmárt, Mircea Dinescu költőt vagy Paul Goma írót) és kezdeményezéseiket (például az erdélyi magyar értelmiségiek – többek közt Ara-Kovács Attila vagy Szőcs Géza – által szerkesztett Ellenpontok nevű szamizdatkiadványt) elszigetelték és felszámolták.
A nyolcvanas évek második felében ugyan sor került kisebb-nagyobb megmozdulásokra, például Kolozsvárt és Iaşi-ban, de még a legnagyobbat, a zavargásokba és a helyi pártszékház feldúlásába torkolló 1987-es brassói munkássztrájkot is sikerült elfojtani. Ugyanakkor volt magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán egy nyílt levelet intéztek Ceauşescuhoz („a hatok levele”), amelyben többek közt az állampolgári szabadságjogok helyreállítását és az életszínvonal javítását kérték. A levél visszhang nélkül maradt, a hatalom pedig fellépett a tiltakozók ellen, igaz, már korántsem azzal a brutalitással, mint az ötvenes években. Végül 1989 novemberében, a Román Kommunista Párt XIV. kongresszusa után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a külvilágban zajló események ellenére Ceauşescu nem szándékozik változtatni politikáján.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Többször vezette ki Franciaországot a válságból Charles de Gaulle 16:05
- Tutanhamon sírjának felfedezésével mindenkit lenyűgözött Howard Carter 15:05
- Olümpiasz sem tudta megakadályozni fia, Nagy Sándor dinasztiájának bukását 09:06
- Inspiráló nőknek is otthont adott a tiszadobi Andrássy-kastély 09:05
- Egyetlen hete maradt, hogy a forradalom hősévé váljon Gérecz Attila tegnap
- Alattvalói joviális öregúrként és zsarnokként egyaránt tekintettek Ferenc Józsefre tegnap
- Elkezdődött a nevezés a Kecskeméti Animációs Fesztiválra tegnap
- Nyugdíjba vonulás után is rendkívül népszerű maradt Both Béla tegnap
