"A börtönben is szólítsanak elvtársnak"

2009. szeptember 16. 10:33 ArchívNet

Farkas Mihályt, fiát Farkas Vladimírt és Faludi Ervint 1956 októberében, de még a forradalom kitörése előtt tartóztatták le több társukkal együtt. Börtönbe kerülve azonban nem örültek az ottani körülményeknek, és fogva tartásuk körülményeiben mielőbbi változásokat szerettek volna elérni - tudhattuk meg Sváby Enikő ArchívNeten közzétett forrásaiból.

Korábban

Elvtársi játszmák a rács mögött

A cél az volt, hogy Péter Gábor mellett őket is elítéljék a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett korszak „hibáiért”. A letartóztatás után a Markó utcai börtönbe vitték a bűnbak szerepére kiszemelt volt honvédelmi minisztert és társait, ahol „áldatlan” körülmények közé kerültek. Ezt megelégelve írtak levelet a legmagasabb pártfórumra, megfenyegetve benne Kádár Jánost is, hogy egy esetleges bírósági tárgyalás során le fogják leleplezni az igazi bűnösöket, azaz „kénytelenek leszünk akaratunk ellenére továbbmenni konkrétumokkal, bizonyítható tényekkel az igazság feltárása terén”.

A fenyegetés be is vált: 1957 januárjában megjelent a börtönben Szénási Géza, a Legfőbb Ügyészség vezetője, aki számos ígéretet tett a foglyoknak. Ettől kezdve a hozzátartozók hetenként látogathatták a rabokat, hozhattak nekik csomagokat, kaptak napilapokat és folyóiratokat, sőt Farkas Vladimír még beteg édesanyjával is beszélhetett telefonon. A legnagyobb privilégium azonban kétségkívül az volt, hogy levelet is írhattak, méghozzá a legmagasabb köröknek címezve, mi több, ezeket a leveleket a címzettek kézhez is vehették – természetesen hiba lenne azt állítani, hogy ezt nem saját érdekeik okán tették meg, ám ettől a kedvezmény ténye és annak jelentősége tagadhatatlan.

Az egykor a pártállam vezetőséghez tartozó rabok igényei azonban akkor mérhetők fel igazán, ha a kor tényleges börtönviszonyait is ismerjük. Az ÁVH éjszakai, vagy hajnali letartóztatásai után a politikai okokból megvádoltak évekre eltűntek rokonaik, ismerőseik elől. A börtönök kapuiban legfeljebb egy „kedvesebb” ávós elejtett megjegyzéseiből tudhatták meg, hogy szeretteik hol senyvednek. A börtönökben, a munka- és az internálótáborokban nem volt látogatás, az ott élők nem kaphattak csomagot. A nyílt, vagy más néven kirakatperekben elítéltek hozzátartozóinak annyi könnyebbségük volt, hogy ők legalább tudták, hogy hány évre ítélték el a vádlottakat, míg zárt per esetében még erről sem lehetett szó.

Az elítéltek sem tudhattak semmit a külvilág eseményeiből. Általában egyszemélyes zárkákban ültek (ha valaki mégis volt a cellában, arról biztosan lehetett tudni, hogy besúgó, ún. vamzer), egymással pedig nem, vagy csak alig tudtak kommunikálni. Komoly hírértéke volt még az 1-2 évvel korábbi újságfecniknek is, amik néha azért bejuthattak a cellákba. Sétára nem volt lehetőség, ablaktalan, vagy kisméretű, magasan elhelyezett ablakokkal „ellátott”, sötét, nyirkos cellákban sínylődtek az elítéltek embertelen bánásmód között. Az étel, amit kaptak, mennyiségében és minőségében megközelítőleg sem volt elégséges egy felnőtt ember igényeihez mérten. Esetleges betegségeikre a foglyok semmilyen kezelést nem kaptak.

A fentiek tudatában értékelhető hát a kivételezett foglyok által kért és kapott rendkívüli bánásmód, amiről az ArchívNeten bemutatott dokumentumok tanúskodnak.