Szellemvárosból a turisták városa

2008. szeptember 25. 11:08 The New York Times

A több évszázadon át működő Ivami ezüstbánya 1923-ban zárt be végleg, azóta a Japán nyugati részén fekvő település teljesen elnéptelenedett. A szigetország azonban erőteljes lobbizásba kezdett, és Omori, amely mellett a bánya található, tavaly felkerült az UNESCO Világörökség-listájára.

Korábban

Az esemény alaposan megváltoztatta az álmos település életét, hiszen azóta ellepték a turisták. Vannak olyan napok, amikor a helyiek nem tudnak közlekedni saját szűk utcáikon, mert azok tele vannak látogatókkal. Egy 90 éves férfi egyszer arra ébredt, hogy három turista pihen a kanapéján. A jelölés természetesen nagyon is jól jött a gazdaságilag elmaradott régió számára, amely a turizmus révén igyekszik bevételeit növelni. A példa pedig ragadós, már több mint 40 önkormányzat próbálja felhívni a figyelmet saját értékeire.

Omori felkerülése az UNESCO Világörökség listájára nem váltott ki osztatlan lelkesedést. Ismét előtérbe került a vita arról, hogy a Világörökség cím értéke a lista növekedésével egyre csökken (világszerte már 878 helyszínt tartalmaz), és a cím odaítélése sokszor többet árt, mint használ azoknak a helyszíneknek, amelyek nincsenek felkészülve a turisták rohamára. Többen azért érkeznek Omoriba, hogy megtekintsék az új attrakciót, a mintegy 158 méteres aknát, ám ez a legtöbbször csalódást okoz. A turisták ugyanis nem látják a tárnák és aknák kiterjedt hálózatát, az olvasztó- és finomító-berendezéseket, a települések és erődök maradványait, mivel azokat teljesen benőtte az erdő.

Működése tetőpontján a bánya több ezer munkást foglalkoztatott, évente 2 tonna ezüstöt termelt, és a világ ezüsttermelésének mintegy 7 százalékát adta. Japán akkoriban el volt zárva a világ többi részétől, ezért az ezüst nagy részét a közelben fekvő három kikötőn keresztül csempészték ki az országból. Az 1970-es évekre azonban Omori teljesen elnéptelenedett, igazi szellemvárossá vált. A bánya 1971-ben 15 ezer turistát, többnyire kíváncsi helyieket vonzott (Összehasonlításképpen: a Világörökség cím 2007. júliusi elnyerése óta 925800 turista járt itt). Néhány helyi lakos, köztük Nakamura Tosiro, terveket készítettek Omori megmentésére. A Nakamura által 1974-ben alapított protéziseket készítő vállalat már több millió dolláros üzletté nőtte ki magát.

„Apám azt mondta, hogy az ezüstbánya ugyan korábban világhírű volt, de lassan elnéptelenedett, és végül szellemvárossá vált. Aztán azon tűnődött, hogy lesz-e valaki, aki gondját viseli a városnak, miután mindenki elhagyta” - meséli Nakamura, akinek a családja hosszú nemzedékeken keresztül itt élt. Nakamura vállalta fel ezt a feladatot, itt építette fel a vállalatát, és ma is szülei szerény házában él. Több mint 9 millió dollárt költött mintegy 30 ház felújítására, múzeumot hozott létre, amelyben térképek, fémrudak és más leletek láthatók a bánya fénykorából. Az Ivami ezüstbánya Világörökség-címének ő a legnagyobb győztese.

De nem mindenki osztja az e felett érzett örömöt. Sokan aggódnak, hogy a tömegturizmus megváltoztatja Omori csendes életét, és akár még veszélyeztetheti is a bánya létét. Omori szinte egyáltalán nem rendelkezik turisztikai infrastruktúrával, csupán egyetlen, nyoc szobás családi vendéglőt tud felmutatni. A kínai Lijiang, és a japán Sirakava település is sokat szenvedett a hirtelen fejlődés és a világörökségi státuszból adódó egyéb hatások miatt. Mások pedig úgy vélik, hogy az ezüstbánya egyáltalán nem méltó erre a címre. „A piramisok vagy a kínai agyaghadsereg ősi és igen hatásos építmények, amelyektől elakad az ember lélegzete. Az Ivami ezüstbánya távolról sem hasonlítható ezekhez” – mondja az 55 éves Macuba Daikicsi, egy ruhagyár tulajdonosa.

A világörökségi jelölést ellenző Macuba, aki kis, festői várossá akarta alakítani Omorit, amely elsősorban visszatérő látogatókat vonzana, most azért aggódik, hogy a Világörökség-cím miatt főleg csak turistacsoportok és alkalmi turisták lepik el a várost. Célja, hogy csökkentse a tömegturizmus káros hatásait. Azért lobbizik, hogy szabjanak határt a füstokádó turistabuszok számának, és az új üzletek homlokzata megfeleljen a helyi előírásoknak.

A tavalyi év elején úgy tűnt, hogy az egész jelölésből nem lesz semmi. Ahhoz, hogy egy helyszín felkerüljön a világörökségi listára, a megadott hat feltétel közül legalább egynek meg kell felenie. Japán azt állította, hogy az Ivami ezüdtbánya három feltételt is teljesít. A Műemlékek és Emlékhelyek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS - International Council on Monuments and Sites), amely ajánlásokat ad a Világörökség Bizottságnak, úgy ítélte meg, hogy Ivami egyetlen kritériumnak sem felel meg. Jelentésében utalt rá, hogy Japán nem tudta bizonyítani, hogy Ivami olyan „kivételes eset”, amely befolyással lett volna a Japánon kívüli bányászat fejlődésére. A tanács végül arra a következtetésre jutott, hogy Ivami nem bír „kimagasló egyetemes értékkel”, és azt javasolta a Világörökség Bizottságnak, hogy „késleltesse” Ivami pályázatát. Egy ilyen döntés után az érintett ország rendszerint visszavonja a kérelmet, újabb bizonyítékokat gyűjt, majd néhány évvel később ismét próbálkozik. Japán azonban tovább erőltette a pályázatot, amelyet végül a szövetségesek, különösen Afrika, hathatós támogatásával, a tavalyi év júniusában a Világörökség Bizottság elfogadott.

A helyiek úgy gondolják, hogy a turizmus fellendülésének előnyeiből nekik is kell részesülniük. A legtöbb turista busszal érkezik, felmegy a bányához, majd rögtön el is megy. „Omori egy csendes kisváros volt. Nem mondom, hogy boldog vagyok, de az őseim kedvéért hinnem kell, hogy jó dolog történt velünk” – mondja a 90 éves Isziga Szuetaro.