Elbeszélhető-e egy csata hiteles története?

2006. november 30. 14:00

Tavaly októberben a Hadtörténeti Intézet és a Hadtörténeti Közlemények Történetírás-hadtörténetírás címmel rendezett tanácskozást. Ennek vitaindító előadását Gyáni Gábor tartotta meg, az általa elmondottak szerkesztett változata és a kapcsolódó vitaanyagok a Hadtörténeti Közlemények 2006/1-es számában olvashatók.

Korábban

A történelem haszna és ártalmai

Történészbeszédmód egy letűnt századról

Gyáni Gábor cikkében a mohácsi csata példáján mutatja be a korábbi történetírói elképzelések és értelmezések buktatóit. Eszerint a világról szerzett tudás csak többszörös közvetítés útján szerezhető meg, vagyis jobbára attól függően változhat, hogy kitől kapjuk. Az így megszerzett szubjektív szellemi konstrukciók ráadásul különbözőképpen manipulálhatják tárgyszerűnek aligha nevezhető ismereteinket.

A történeti tények tehát korántsem eleve adottak, csupán a történetírók elbeszélésén keresztül létrehozott tényezők. Ezáltal roppant fontossá válik a tudományos megbízhatóság, vagyis hogy milyen módon zajlik a történettudósi munka. Felértékelődik a megszerzett tények történetírói értelmezésének lehetősége, s minden alkalommal felmerül a kérdés, hogy az egyes beszámolókra építve vajon elbeszélhető-e egy esemény valós története?

Gyáni a mohácsi csata eseménysorának rekonstrukciós kísérletein mutatja be a történetírás eljárásait. Mindehhez a korábban nagy vitát kiváltó Perjés-könyv mellé a nagy opponens, Szakály munkáját, valamint az egyetlen valóban narratív forrást, Brodarics István munkáját használja fel. Az elemzésből kiderül, hogy magával a csatával a műveknek csupán töredéke: Brodarics esetében a leírás alig egynegyede, míg Szakály és Perjés esetében alig pár százalék foglalkozik. Ez persze érthető, hiszen azok nagyobb részét az előzmények, hatások és összefüggések bemutatása teszi ki. Ez a csekély pár százalék pedig annak köszönhető, hogy a Brodaricsból kisajtolható információmennyiség nem túl sok. Persze kérdés, hogy érdemes-e a tárgyszerű csataszemlélet felől megközelíteni egy ennyire intenzív hatású eseménysort? Gyáni válasza egyértelmű: ez csupán a későbbi korok szükségszerűen torzítást jelentő látásmódja.

A rövid, ámde frappáns tanulmány szerint Perjés történetírói ítélkezése értelmetlen és szükségtelen. Gyáni álláspontja ugyanis az, hogy felesleges vitatni egy korabeli tanúságtevő megfigyeléseit, aki a csata forgatagából egyébként sem láthatott sokat, és akinek leírását a későbbi mentegetőzés egyébként is elhomályosította. Perjés megoldása tehát a rekonstrukció és a valódi megközelítés helyett csak átértékelte a csatát.

Gyáni szerint ez vakvágány, ugyanis a történész feladata éppen az lenne, hogy tanuljon a Brodaricshoz hasonló korabeli tanúságtevőktől, és az utólagos, más értékrendből és társadalmi közegből eredő értékelés helyett megpróbáljon azonosulni elbeszélése tárgyával és alanyával. Az utótörténet hatását kiküszöbölve ugyanis sokkal érdekesebb lenne azt megfigyelni, hogy az adott kor embere miként élte meg a csatát, mit látott belőle, és azt később hogyan és miért hagyta az utókorra.